Visszaszorulóban van a telefonos beszélgetés kultúrája?
Az egyik angol nyelvű introvertált oldalon szembejött a következő szellemes kérdés: Mi számít abszolút ritkaságnak? Válasz: Ha egy introvertált felhív telefonon. Az elmosolyodást követően rögtön felismerjük az e mögött rejlő mélységeket, amelyek hátterében számos kérdés és ellentmondás húzódik meg. Miért választják sokan a telefonos beszélgetés helyett inkább az írásos kommunikáció opcióját? Noha sokan reménykednek a „gyorsan megbeszélem telefonon” lehetőségében, manapság egyre több akadály gördül a kivitelezés útjába. Ugyanis nem érzik létfontosságúnak azt, hogy a „folyamatosan elérhető vagyok” elvárásnak feltétlenül érvényesülnie kellene a privát életükben. Nem ritka, hogy jó néhányan inkább előre jelzik ismerőseiknek, munkatársaiknak, rokonaiknak, hogy inkább írásban tartanák a kapcsolatot. (Esetenként a kapcsolattartás módjai közül a videós lehetőségek – pl. Skype, Messenger-videóhívás stb. – is kizáródnak.)
Történelmileg érdekesnek mutatkozó ellentmondás figyelhető meg abban, hogy míg a XX. század elején sokan vágytak a „drótnélküli telefonálás” – ekkor még tudományos – megvalósulására, ma már az „inkább nem beszélnék telefonon, ha nem feltétlenül szükséges” alternatívát tekintik szimpatikusnak a személyes mindennapjaikban. A technológia ezen, korábban hőn vágyott, megoldása ma nem kevés esetben inkább mentális teherként lép színre sokak életében.
Az okostelefon − melyhez századunkban már-már hozzánövünk, hiszen napjaink és ügyintézéseink, feladataink és kipipálandóink szerves részeként tekintünk erre az eszközre − már nem feltétlenül teljesíti elsődleges feladatát, azaz: a telefonos információcsere lebonyolítását.
Felmerül a kérdés: ez valamiféle újszerű telefonfóbiaként értelmezhető jelenség?
Nem feltétlenül – noha nem hunyhatunk szemet afölött az eltérő kommunikációs működés fölött sem, ami különösen a Z generáció (1995 és 2012 között születettek) körében figyelhető meg:
a szöveges üzenetváltást jobban preferálják, mint a telefonhívásokat.
Az okok széles skálán mozognak, és ezen belül is egyénileg tovább osztódnak, azonban általában kijelenthető, hogy a telefonfóbia ez esetben nem egyenértékű a kommunikációs igénytől való teljes elzárkózással. Gyakran arról van szó, hogy míg egy hangulatjelekkel kiegészített, írásban történő beszélgetés során van idő az átgondolásra, addig a szóbeliség azonnali választ igényel, mely indokolja az előbbi alternatíva melletti döntést.
A telefonhívás hirtelensége és kiszámíthatatlansága sokakban feszültséget kelt. Nem hagy elegendő mentális felkészülési időt, szinte azonnali reagálást követel. Éppen ezért az írásos kommunikáció biztonságosabb alternatívának tűnhet.
Az írás kiszámíthatóbb, kontrollálhatóbb, kellő időt kínál a megfontolt és átgondolt válaszadásra, mérsékli a reaktív, túlságosan érzelemalapú válaszokat (melyek miatt sokszor az „utánam a vízözön” érzése uralkodhat el). Az írásbeli sajátosságok érvényesítése és kiaknázása egy tudatosabb válaszolót tükrözhet, hiszen van esély a törlésre, a szerkesztésre, újrafogalmazásra, átolvasásra, hibajavításra, időnyerésre.
Meglehet, hogy a telefonhívás nem kevesek szemében egy tapintatlan, az egyén idejét nem tisztelő határátlépéssé, a privát szféra sérthetetlenségébe való „betolakodássá” vált?
A szüntelen elérhetőség kultúrájának erőteljes átformálódásának szakaszába léptünk?
Régebben, ha valaki nem volt otthon, egyszerűen nem volt elérhető. Ezt a kapcsolatba lépni tervező személyek tudomásul vették, később tettek próbát az újra-elérésre. Ma a munka és a magánélet határainak egybemosódottsága korában sokszor külső elvárásként nehezedik ránk a „mindig online” valósága. Az állandó készenléti állapotban működtetett idegrendszer soha nem látott érzelmi terhelés alá kerül. Hiszen bármikor jöhet valami új: feladat, probléma, sürgetés.
Nem meglepő, ha a nyugtalanság igen széles körben beágyazta magát a mindennapokba. Talán nem maga a telefonhívás tekinthető mumusnak, fárasztó stresszornak a történetben, hanem az a sűrűn visszatérő érzés, hogy: nem lehet teljes nyugalmunk.
Szóból is megárt a sok?
A kommunikációs kifáradásnak vagy kommunikációs fáradtságnak nevezett mentális és emocionális kimerültség annak következtében alakul ki, hogy az interakcióink túl soknak, intenzívnek vagy szüntelennek bizonyulnak. Egyre több pszichológiai és neurobiológiai kutatásból derül ki az, hogy a telefonálás az egyik legfárasztóbb kommunikációs opció. A személyes találkozásokhoz viszonyítva a telefonálás gyorsabban „lecsapolja” a mentális tartalékainkat.
A Psych Universe egyik cikke szerint a telefonhívásokkal szembeni ellenérzés nem feltétlenül írható a „lustaság” vagy az udvariatlanság számlájára. Mindennek sokkal mélyebben húzódó pszichológiai és kulturális következményei vannak. Egy telefonhívásnál nem lehet tudni, hogy pontosan mennyi ideig húzódhat egy-egy beszélgetés, ahogy azt sem lehet előre precízen megjósolni, hogy a beszélgetőtárs milyen kérdéseket tesz fel, milyen témákat hoz be a beszélgetésbe. Mindeközben ott feszül a levegőben az egyszerre figyelni, értelmezni, gyorsan reagálni igénye. Korunkban az emberek jelentős része állandó információs és érzelmi túlterheltségben él, éppen ezért előbb-utóbb várható volt, hogy képbe lép az azonnali reagálási kényszer mérséklése. Ebben az esetben sem a kapcsolódás teljes elutasításáról van szó, hanem az azonnali reagálás kényszerének mérsékléséről (manapság ezt többen hangüzenetekkel „szelídítik meg”).
Vannak, akik már előre félnek attól, hogy a telefonos beszélgetés során lefagynak, nem megfelelően fogalmaznak, esetleg kínos csend alakul ki az ily módon lefolytatott beszélgetés.
A telefonos szorongásnak testi tünetei is lehetnek, így: gyors szívverés, izzadás, légszomj, remegés. Előfordul, hogy mindezek kivédése érdekében halogatják vagy kerülik a hívásokat. A társadalmi-technológiai változások hatására elterjedt szöveges kommunikáció (mint a chat és az üzenetküldés) képes olyan kontrollt biztosítani a telefonos beszélgetéstől ódzkodók számára, amit a telefonhívás nem. Ilyen többek között az időnyerés és az érzelmi kiszolgáltatottság csökkentése.
gybm.
Képek forrása: www. magnific.com
