Hogyan lett a közös étkezésből családi szertartás?
Nagyszüleinktől talán mi is hallhattunk ehhez hasonló mondatokat: „úgy hozzátartozik, mint a húsleves a vasárnapi ebédhez”. Sok helyen még ma is őrzik a vasárnapi ebéd hagyományát és családi rituáléját, ezért izgalmas elkalandoznunk a húslevesen innen és a rántott sertéskarajon túl húzódó gasztronómiai-történelmi vidékre, ahol a házi krémes után mind a tíz ujjukat megnyaló gyerekek kacaja tölti be a szobát.
Művelődéstörténeti megközelítésből a vasárnapi ebéd társadalmi, szimbolikus és spirituális jelentéseket egyaránt hordoz. Az idő felosztásának egyfajta eszközeként, vagy még inkább heti választóvonalként elválasztotta egymástól a profán és a szent időt – azaz a hétköznapot az ünneptől, a munkával töltött időt pedig a pihenésre szánttól. Mindezt egy nyárádszentimrei példa is jól szemlélteti (Művelődés, 1980): „A mijesnapitól [hétköznapi, munkásnapi] a vasárnapi, ünnepnapi étkezés főként délkor különbözött. A fő szerepet a tyúk-, lúd-, illetve récehússal főzött laskaleves játszotta. A második a gárnyérunggal [körítés, kiegészítő] körített sülthús savanyúkáposztával, uborkával, főzött káposzta, főzött paprika. Nyomtatóknak egy-két pohár bor (ha volt a háznál), ünnepnapokon pánkó, kürtöskalács, más sütemény.”
A hús a paraszti és a korai polgári kultúrában egyaránt luxusnak minősült, nem került mindennap az asztalra, különösen nem a dolgos hétköznapokon, amikor az étrend alapját legtöbbször a kásák, főzelékek és tésztafélék tették ki. Ezenfelül a katolikus és más keresztény hagyományok böjti napjain a hús a vallási szabályok miatt is tiltólistára került. A vasárnap ezért is vált különlegessé a napok sorában, hiszen sokan csakis ekkor örülhettek a hús asztalra kerülésének – ami egyrészt az ünnep méltóságát emelte ki, másrészt pedig a család jólétéről árulkodott.
Rangsor és összetartozás az asztal körül
Kulturális antropológiai szempontból az ebédlőasztal a családi mikrotársadalom leképeződéseként is értelmezhető. Felismerhető benne a család szokásvilága és értékrendje, valamint hierarchiája is. Az étel megosztása az egyik legerőteljesebb közösségteremtő gesztus. Ez ugyanis kifejezi és egyúttal újra meg is erősíti a törzsi, rokonsági vagy családi összetartozást.
Az asztalnál ülésnek a paraszti és nemesi családokban egyaránt szigorú rendje volt, ami a társadalmi és családi rangsort egyaránt tükrözte. Az asztalfőn rendszerint a legmagasabb rangú vagy a legnagyobb tiszteletnek örvendő személy foglalt helyet – a szűk családi ebédeknél ez a hely a családfő számára dukált. Az asztalhoz ülők helyét a rang mellett a kor és a nem is meghatározta, azonban a közös asztal és a közösen elfogyasztott étel a családi egységet tükrözte.
Tekintély és gondoskodás a családfő kezében
A vasárnapi sült hús ünnepélyes felszelése a brit hagyományokban a családfő kiváltsága volt; a magyar családi kultúrában ehhez hasonló jelentést hordozott a kenyér megszegése és felszelése. Ez utóbbi szokásról Újváry Zoltán tanulmányában a következőket olvashatjuk (Ethnographia, 1967):
„Az első kenyeret általában a gazda szegte meg és osztotta szét a család tagjainak. Sárán (Zemplénm.), amikor az új búzából az első kenyér elkészült, a család minden tagja az asztalhoz ült. Az apa kezébe vette a kenyeret és imádkozott. A kenyér megszegése előtt késsel a kenyér aljára keresztet rajzolt és ezután mindenkinek adott egy szeletet.”
Ez a mozzanat nem csupán a családfő tekintélyét jelenítette meg, hanem a pater familias – vagyis a családfő – gondoskodó és elosztó szerepét is, amelyet az egész család előtt látványosan gyakorolt.
Az olasz történész-antropológus Simone Cinotto egyik esettanulmányában az 1920-as és 1940-es évek közötti New York-i, harlemi olasz bevándorlók életét kutatta. A tanulmány magyar nyelven a „Vasárnapi ebéd? Ott kell lenned!” címmel jelent meg, és az Aetas 2001/1. számában olvasható.
Cinotto kutatása egyértelműen és szemléletesen világít rá arra, hogy az olasz bevándorlók számára a vasárnapi ebéd egyfajta kulturális és identitásbeli tartópillérként működött. Ez a hagyomány azonban nem egyszerűen a délolasz múlt változatlan továbbélését jelentette: az amerikai társadalmi környezetben részben újrateremtették és saját helyzetükhöz igazították azt. A hétzáró ünnepi ebéd szent és sérthetetlen volt, egy megtartó rituálé, mely fenntartotta – egyúttal pedig újra is formálta – etnikai önazonosságukat az amerikai közegben.
Semmi sem mehetett kárba
Az ünnepi étkezés hatása azonban nem ért véget az asztal leszedésével. A vasárnapi fogások maradékai sokszor a következő napok étrendjét is meghatározták, és újabb ételek alapanyagául szolgáltak. A vasárnapi ebéd így olyan értelemben is túlnőtt önmagán, hogy az ebéd maradékából a hétköznapokban is profitáltak. A vasárnapról megmaradt hús és zöldségek Angliában hétfőn új fogásként élhettek tovább; a burgonyából, káposztából és más maradék zöldségekből készült a tradicionális bubble and squeak.
A takarékos háztartásokban igyekeztek mindent felhasználni, erről az idősek múltidézéseiből is gyakran értesülhettünk. A magyar konyhában vagdaltak és pástétomok kerültek a hét elején az asztalra. Ugyanakkor gondolhatunk a boeuf-salátára – erdélyi szóhasználattal böffsalátára –, amelynek alapját elsősorban a vasárnapi húslevesben főtt marhahús és zöldségek adták. Ezeket némi kiegészítéssel – főtt burgonyával, savanyú uborkával, zöldborsóval, újabban pedig olykor csemegekukoricával – majonézzel forgatták össze, az ínycsiklandó gazdaságosság elve szerint.
Érdekelnek a hétköznapjainkat formáló történetek, hagyományok és kulturális érdekességek?
Fedezd fel a 2life.hu Kultúra rovatának további cikkeit is, ahol múlt és jelen, művészet, irodalom, történelem és életünk izgalmas történetei találkoznak!
gybm.
Képek forrása: www.magnific.com
