Nem minden esetben a félelem hiánya mutatja meg azt, hogy kik vagyunk, hanem sokszor az, ahogyan viselkedünk a félelem közepette.
Talán néha azt gondoljuk magunkban: nem is a megpróbáltatásoktól, a váratlan nehézségektől vagy a megoldandó problémáktól tartunk igazán. Mindezek ugyanis emberi létezésünk megkerülhetetlen részei. Tekinthetünk rájuk akár jellemünk finomabb vagy durvább csiszolóiként is. A valódi félelem sokszor valahol máshol rejtőzik…
Talán abban a kérdésben lapul, hogy: mi magunk vajon miként fogunk viszonyulni ezekhez a mentálisan, lelkileg, anyagilag vagy testileg megterhelő helyzetekhez. Hogyan viselkedünk majd ezekben a helyzetekben? És ilyenkor milyen gondolatok születnek meg bennünk? Milyen szavakat használunk? Inkább dühösek leszünk, vagy úgy döntünk: a nyugalmat választjuk? Elveszítjük a fejünket és kikelünk magunkból – milyen sokatmondóak, bölcsek és időtállóak szólásaink –, vagy megpróbálunk egy szelídebb útra térni?
Lehetséges, hogy a bátorság egyik legfontosabb kérdése nem is annyira az, hogy mi történik velünk, hanem az, hogy mi zajlik a mélyben, mi történik a láthatatlanságban, bennünk? Mit őrzünk meg önmagunkból a nehézségek során, és milyen jellembeli minőségeket engedünk felszínre kerülni akkor, amikor a körülmények próbára tesznek bennünket?
A „csendes” bátorság
Mindannyian szeretünk bátornak mutatkozni – önmagunk és mások szemében egyaránt. A bátorság fogalma azonban sokszor megragadhatatlan. Meglehet, olykor az is bátorság, ha elismerjük (ha merjük fel- és beismerni): voltaképpen gyáva alakok vagyunk – és éppen ez a felismerés, valamint hiányosságaink leplezetlen felvállalása minősül paradox módon bátorságnak. Ám ez a bátorság nem a harcterek diadalában és a megnyert csaták üdvrivalgásában mutatkozik meg, hanem a csendesebb, láthatatlanabb, belsőbb mikroszinteken, amelyeket nem kísér hangos közönségtaps.
A bátorság egy sor olyan kérdést sorakoztat fel előttünk, mint: bátornak lenni vajon annyit tesz-e, hogy minden körülmények között bátran viselkedünk? Mert lássuk be: bátornak lenni a saját fejünkben könnyű – valóságos eposzok forgatókönyvei nyüzsöghetnek a fejünkben, amelyekben hősies, félelmet nem ismerő helytállásainkat vetítjük magunk elé. Aztán képbe lép a gyakorlat. A szürke hétköznapok. Ilyenkor a bátorság kérdése is színtelenné válhat, és helyét átvehetik a konfliktuskerülés, a kényelemszeretet vagy éppen az egzisztenciaféltés különféle formái.
Meglehet, nem is beszélhetünk nagybetűs bátorságról. Noha kétségtelen, voltak a történelemben olyan nagyságok, akik példaértékű viselkedésükkel, megnyilvánulásaikkal előttünk jártak. Lehetséges, hogy a bátorsághoz sokan inkább személyes mércével közelítenek. Olyan helyzetek felől, amelyekben önmagukhoz képest szintet léptek. Ezek a lépések pedig nem hoznak számukra sem nyilvános elismerést, sem üdvrivalgást, sem dicsőítő énekeket, sem Netflix-dokusorozatot. Mégis becsülendők, mert csendben formálták a belső értékeket, amelyek idővel külső ismertetőjegyekként is felszínre törhetnek.
Hányféle a bátorság?
Vajon a mai ember számára mit jelent bátornak lenni? Aligha a karddal rohamozás lesz a válasz. Valószínűbb, hogy olyan értékek válnak hangsúlyossá e tekintetben, mint az, hogy valaki helyt tud állni egy bizonytalan világban. Képes újratanulni élete bármely szakaszában, alkalmazkodni és felelősséget vállalni a legösszetettebb élethelyzetekben is.
A régi korok közösség által elismert és ösztönzött bátorság-meghatározásához képest korunk egy másféle bátorságfogalmat alakított ki. Ma a külső harcokban való helytállás leginkább a belső harcokban való egyéni kiállássá formálódott. Intézményesített világunkban a bátorság átterelődött mentális és erkölcsi síkra.
Bátorság régen és ma
Régen a bátorság erőteljesen fizikai természetűnek bizonyult, és szorosan összefonódott olyan valós veszélyekkel, ahol a közösség túlélése volt a tét. Gondoljunk e téren a háborúkra, vadászatokra, csatákra. Nem beszélve a külső fenyegetésekről: a természet erőiről, a vadállatokról. Ilyen körülmények között a bátorság és a vele rokon erények szinte kollektív kötelességgé nőttek. A bátor ember az volt, aki minden körülmények között kész volt önmaga elé helyezni törzsét, családját, közösségét, tettei és kiállása révén pedig később hősstátuszt kapott. Nem meglepő tehát, ha a görög antikvitásban és később a lovagkorban is a gyávaság számított az egyik legnagyobb közösségi-társadalmi szégyennek.
Milyen a 21. századi bátorság? Lehet erkölcsi bátorság, egyfajta civil kurázsi, amikor megtanulunk kiállni a saját véleményünkért a többséggel szemben. Amikor van erőnk elutasítani a különféle (munkahelyi) igazságtalanságokat, vagy éppen megvédeni másokat, kiállni másokért. Egyre több ízben találkozunk a sebezhetőségvállalás bátorságával, amikor az emberek őszintén szólnak nehézségeikről, legyenek azok mentálisak, kapcsolatiak vagy más természetűek. Sok esetben a bizonytalanság elviselése is bátorságnak tekinthető, ha mondjuk felnőttként arra vállalkozunk, hogy egy új karriert nulláról építünk fel, kilépünk a komfortzónánkból és a megszokott biztonságból, egy előre nem látható irány felé mozdulva el. Nem hagyható figyelmen kívül a digitális kiállás vállalása sem, amikor az online népharag közegében kell felvállalnunk az identitásunkat, nézeteinket a közösségi média felületein.
Szőcs Géza pedig egy helyen így fogalmazott: „A bátorság viszont – úgy is, mint legyőzött, megszüntetett félelem – ez már jellem kérdése. Aforisztikusan: A félelem biológiai kérdés. A félelem hiánya: biológiai kérdés. A bátorság: jellem kérdése.”
Amikor dönteni kell
Bátornak lenni soha nem volt könnyű, és ma sem tekinthetjük annak. Gyakran egy aprónak tetsző döntés nyomja ránk a kitüntető „Ez bátor volt!” elismerést. Azt azonban, hogy valaki bátran cselekszik, vagy ekként nyilvánul meg, megannyi külső és belső tényező befolyásolja. Lehetnek köztük pszichológiai, környezeti tényezők és tanult minták egyaránt. Legtöbbször mindezek egyvelege határoz.
Bizonyos tekintetben az egyéni bátorságra úgy is tekinthetünk, mint egy jól kidolgozott izomzatra. Ezt az „izmot” a korábbi sikeres megküzdések, a nehézségekben való helytállás, a helyes döntések megerősítő hatásai és a kritikus gondolkodás egyaránt erősíthetik.
Meglehet, nem az a legmeghatározóbb kérdés, hogy félünk-e – hiszen az embert olykor félőlényként is szokták emlegetni, annyira sokarcú egyéni és közösségi létezésében a félelem –, hanem az, hogy amikor döntésre kerül sor, vagy amikor cselekednünk kell: mit kezdünk a félelmünkkel?
A bátorság sokszor nem a nagy tettekben, hanem a csendes kitartásban mutatkozik meg. Erről szól Velenczey Dávid Az anyai szív című regénye is, amelyben a félelem, a várakozás és a szeretet különös erővel fonódik össze. Olvasd el kapcsolódó cikkünket is!
gybm.
Képek forrása: www.magnific.com
Támogatott tartalom – Hirdetés (X)
