Miért vált a sietség életformává, a nyugalom pedig távolba hajított ígéretté?
Társadalmunkat lassan „gyorsadalomnak” nevezhetjük. Szinte túlzás nélkül állíthatjuk, hogy mindenhova sietünk, mintha egy belső motor szüntelenül arra késztetne bennünket, hogy ne álljunk le, mindig legyünk és maradjunk működésben.
Éppen ezért nem meglepő, hogy nem egyszerűen azért sürgetjük magunkat, hogy időben elérjünk a munkahelyre, az iskolába, az orvosi időpontra, a fodrászhoz, a bankba vagy egy megbeszélésre, hanem a szüntelen sietés szinte belegyógyult az idegrendszerünkbe. E mögött pszichológiai, társadalmi és egzisztenciális mozgatórugók egyaránt feszülnek, ugyanis tapasztalhatjuk, hogy nem egyszerűen azért sietünk, hogy eljussunk egyik helyről a másikra, hanem állapotok és elvárások után is futunk – mintegy űzve azokat.
Üldözőbe vettük az életünket?
A társadalmi és egyéni célok olyan életmérföldkövek, amelyek esetében nem órákban, hanem években mérjük a sietséget. A társadalom diktálja a tempót, mi pedig sokszor kénytelenek vagyunk lépést tartani az aktuális ritmussal. Mint valamely modern kori csodaszarvas-rege szereplői, egy újszerű forgatókönyv szerint vesszük üldözőbe a „szarvas-gímet”, hogy ezáltal magasabb státuszhoz, jobb fizetéshez, sikeresebb karrierhez jussunk. Újra és újra felserkenünk, hogy űzzük ezt a szimbolikus vadat, sietve, hogy felépítsük a házunkat, kifizessük a hitelünket, felhalmozzunk némi vagyont, hogy aztán – majd egyszer – végre megnyugodhassunk. Iparkodunk – a családi vagy társadalmi elvárásokhoz igazodva – időben párra lelni, megházasodni, gyerekeket nevelni, mert ilyenkor két újabb óra iramos ketyegése sürget bennünket: a biológiaié és a társadalmié.
Sietünk, tehát vagyunk?
A virtuális jelenlét újabb digitális és információs célokat állított elénk: a technológia által teremtett, újszerű mérföldköveket. Igyekszünk azonnal válaszolni az e-mailekre, a Messenger- vagy Slack-üzenetekre – a villámgyors válaszadás ugyanis egyben tükrözi a tiszteletünket és az aktivitásunkat. A FOMO-áramlatban, azaz a kimaradástól vagy lemaradástól való modern aggodalmaink hatására igyekszünk hozzáértőkké válni a beszélgetésekben, megnézni a legújabb sorozatot vagy követni a legnépszerűbb hangadót. A FOMO akkor is képbe lép, amikor a láthatóság érdekében gyorsan kiposztoljuk életünk eseményeit, friss élményeinket – még mielőtt elavulnának, hiszen a közösségi médiában három nap már egy esztendőt jelent.
A rohanás belső motorja
Ám mentális-lelki futásunk a valami elől való sietésnek sem szab határt. Ebben a belső menekülésben nem valami felé haladunk, hanem valami elől futunk. A sietés ugyanis jó eséllyel eltereli a figyelmünket arról, hogy szembenézzünk a gondolatainkkal, a magánnyal vagy esetenként életünk ürességével – ha megállunk, ez elkerülhetetlenné válik. Nemritkán a mulasztások és a bűntudat csendes vádja elől is elsurranunk – bennünk morajlik a „nem tettünk meg mindent” vagy a „már megint haszontalanul telt el egy nap” hangja.
Agyban már a következő lépésnél…
Az egyéni és pszichés megnyilvánulások akár „fantom-késés” formájában is előtörhetnek – amikor idegesség és szorongás uralkodik el rajtunk a késés miatt még olyankor is, amikor időben elindultunk, és tudjuk, hogy időben megérkezünk. Sokak életében, mindennapjaiban már otthonosan berendezkedett az „agyban már a következő lépésnél járás” jelensége. Ilyenkor szinte képtelennek érezzük magunkat a mindfulnessre, a jelen megélésére. Például akkor, amikor a várva várt közös vacsoránál a munkán gondolkodunk vagy fejben már a bevásárlólistát írjuk. Megesik, hogy már nem tudunk „csak úgy” sétálni, filmet nézni, olvasni vagy pihenni anélkül, hogy közben ne akarnánk valamilyen formában produktívak lenni – például kocogás közben podcastot hallgatunk, különben azt érezzük, hogy elpazaroljuk az időt.
A szüntelen sietés kultúrája
A sietés „kultúrája” a társadalmi és kapcsolati formákat is módosítja – ismerős lehet számunkra a „Szia, jaj, ne haragudj, de rohannom kell…” már-már alapköszönéssé vált fordulata. Mindenki túl elfoglalt, a „majd fussunk össze valamikor” mondat lebegtetésével pedig újra és újra a jövő „talán”-jába, bizonytalanságába halasztjuk a találkozást.
A várakozás és a várakoztatás viszonylag sűrűn vált ki mikroagresszív reakciókat a mindennapokban. Kimondatlanul belénk épült egyfajta türelmetlenség azokkal szemben, akiknek van idejük a lassú, komótos mozgásra – ezt szinte koridegen, luxusnak számító magatartásnak érezzük egy olyan világban, ahol mindennek és mindenkinek termelékenynek, a korral és a tempóval lépést tartónak „kell” lennie. Gondoljunk csak a pénztárnál lassan fizető, az aprót kereső idős emberek miatt hallható sóhajtozásra.
Nehéz kimondani, ám meglehet, hogy kultúránkban a „nagyon el vagyok havazva”, „egy percnyi időm sincs” típusú elfoglaltság modern kori társadalmi státuszszimbólummá nőtt. Az idő hiánya a siker és a fontosság jelképévé vált, míg arra, aki ráér, könnyen rásüthető a lusta címke.
Megtanulhatunk még lassítani?
De vajon valóban meg kell várnunk azt a távoli „majd egyszer”-t, amikor végre minden feladatot elvégeztünk, minden elvárásnak megfeleltünk és minden kitűzött célhoz megérkeztünk? Létezhet-e egyáltalán ilyen idillbe burkolt nyugvópont, vagy a következő mérföldkő mindig csak egy újabb hajszára nógat bennünket? Mit tehetünk azért, hogy a sodródás ne váljon ránk tapadó „bojtorjánhallá”, amely tapadókorongjával észrevétlenül hozzánk rögzül, és lassanként beépül az életmódunkba, a pszichénkbe, a mindennapi működésünkbe? Hogyan lehetünk képesek arra, hogy a gyorsuló világ tempójában legalább időnként lassítsunk, megálljunk és ténylegesen jelen legyünk a saját életünkben?
Ha fontos számodra, hogy tudatosabban tegyél testi és lelki egészségedért, fedezd fel a 2life.hu Egészség rovatának további cikkeit is! Praktikus tanácsokkal, közérthető háttéranyagokkal és inspiráló ötletekkel segítünk, hogy a mindennapokban is könnyebb legyen egészségesebb döntéseket hoznod.
gybm.
Képek forrása: www.magnific.com
