Az előző részben azt néztük meg, hogyan vált a mosoly történelmi, társadalmi és kulturális státuszjelölővé. Hogy miként lett a test gesztusából elvárás, majd norma. Ám mindez csak az egyik oldala a kérdésnek. Ha valóban meg szeretnénk érteni azt, hogy mit „mond” a mosoly, érdemes visszalépnünk egyet: honnan ered egyáltalán?
Honnan ered az emberi mosoly?
A kézenfekvő válasz szerint mélyen az evolúciós múltból. Gyakran emlegetik párhuzamként a főemlősök „néma fogvillantását”, azt az arckifejezést, amely megjelenésében valóban emlékeztet az emberi mosolyra. Ám rögtön az elején megbicsaklik az egyszerű magyarázat. Míg az emberi mosoly rendszerint és zömében örömöt, szórakozást, élvezetet jelez, addig a főemlősök hasonló arckifejezése sok fajnál épp az ellenkezőjéről árulkodik: behódolásról, feszültségcsökkentésről, megbékélésről. A hasonlóság tehát létezik. A felszínen. Testet öltve az arc látható szintjén, az izmok elrendezésében, sőt még a neuroanatómiai háttérben is, ám a funkció szintjén már nem. A mosoly nem egyszerűen biológiai reflex, hanem jelentést, sőt: jelentéseket hordozó összetett gesztus.
Mindazonáltal az sem írható a puszta véletlen számlájára, hogy a mosolyt sokan veleszületettnek érzik, illetve ekként értelmezik. Nézzük példaként ennek szemléltetésére azt a tényt, hogy a veleszületetten vak gyermekek és felnőttek egyaránt mosolyognak. Éppen úgy, ahogyan hasonló helyzetekben, hasonló mintázatok szerint a társaik is szoktak. Ez arra utal, hogy létezik egy biológiai alap, egy arcmozgás, amely „mosolyszerűvé” formálódik. Ami azonban hiányzik – vagy legalábbis másképp működik –, az az akaratlagos, tudatosan használt szociális mosoly. Mivel ez már egy olyan tanult viselkedés, amely vizuális visszacsatolást, társas helyzeteket és kulturális szabályokat igényel.
A mosoly mint társadalmi jel
A mosolygás és az érzelem kapcsolata épp azért olyan bonyolult, mert az ember képes uralni az arcát. Az arc nem csupán érzelmek kivetülése, hanem kommunikációs felület, egy érzelem- és szándék-kivetítő „vászon”. Az arckifejezések révén különféle jeleket küldhetünk, melyek jutalmaznak, megnyugtatnak, avagy éppenséggel befolyásolnak. Egy mosoly nemcsak azt mondja, mit érzek, hanem azt is sugallja, mit szeretnék elérni. Ezért a mosolyok sokkal változatosabbak időben és térben, mint amit egy biológiai korlátok közé szorított magyarázat megengedne.
Ez a mosolybeli változékonyság különösen látványos, ha a művészet történetét nézzük. A portréfestészet évszázadokon át szinte következetesen komoly, zárt szájú arcokat tárt elénk. Ebben az atmoszférában a mosoly sokszor gyanús volt, a nevetés illetlen. Leonardo Mona Lisájának híres „mosolya” is inkább kivétel – és nem véletlenül vált legendássá éppen a kétértelműsége miatt. Fogakat ez esetben sem látunk.
A fordulatot a 18. század hozta el. Colin Jones elemzése szerint (magyarul erről tanulmányt Fodor Mihályné írt a Klió Történelmi Szemléző folyóiratban: A mosoly forradalma a XVIII. századi Párizsban címmel) a francia festészetben 1700 és 1780 között jelenik meg fokozatosan a fogakat is láttató mosoly. Ennek oka prózai és eszmei egyszerre: egyrészt a túlzott cukorfogyasztás és a nem megfelelő táplálkozás miatt elharapódzott fogromlás korábban egyszerűen nem tette „megjeleníthetővé ” vagy „bemutathatóvá” a szájat, sem pedig a szájbelső hőn vágyott ékességét: a szép fogsort; másrészt viszont nem ugorhatunk át a nézeten, mely szerint az arisztokratikus normák a mosolyt egyenesen az önuralom hiányának tekintették. Jean-Baptiste de La Salle 1703-as illemszabályzatában például kifejezetten óvott a mosolygástól és a nevetéstől, ami obszcén, modortalan és érzelmi kilengésektől „gyötört” személyről árulkodhatott.
Madame Vigée-Le Brun 1787-es önarcképe lányával azonban már mást mutat. Itt megjelenik a nyitott szájú mosoly, ami noha kezdetben botrányt keltett, később a festőnő védjegyévé vált. A fogakat is felvillantó mosoly itt már a legkevésbé sem a fegyelmezetlenség, a közönségesség vagy a neveletlenség jele, hanem a hitelességé. Úgy is fogalmazhatunk, hogy érzékenység kultúrájának jele, amely az egalitáriusabb, azaz emberek közötti egyenlőségre törekvőbb, a közvetlenebb emberi kapcsolatok felé nyitottabb.
Madame Vigée-Le Brun és lánya, Jeanne-Lucie-Louise (1780-1819) 1789 (Kép forrása: https://www.meisterdrucke.hu/)
A mosoly „felszabadulása” a modern képeken
A mosoly története azonban nem ért véget a festészetnél. A fotográfia tömeges elterjedése újabb fordulatot hozott az arcvonásokon megjelenő nem verbális kommunikációs eszköz történetében. A 20. század elejének merev, zárt szájú portréihoz képest az évtizedek során egyre nyíltabb, egyre magabiztosabb mosolyok mutatkoztak meg. Egy évszázadnyi amerikai évkönyvi fotó tanúsága szerint a mosoly fokozatosan normává, majd elvárássá vált.
A mosoly így lassan elveszítette kivételes jellegét, és beépült a mindennapi vizuális nyelvbe. Ami egykor erkölcsi kérdés volt, az a későbbiek folyamán apránként kulturális üzenetté, ma pedig megannyiszor marketingeszközzé formálódott. A kérdés már nem csupán az, mit jelenthet ma a mosoly, hanem az is, mit jelent ma nem mosolyogni.
gybm.
Támogatott tartalom – Hirdetés (X)
Képek forrása: www.freepik.com és www.meisterdrucke.hu
