Mindennapi mosolyunkra ma sok helyütt gondosan ügyelünk. A ragyogóan fehér fogsor sokak szemében magától értetődő modern emberi velejáró: egyfajta emberminősítő „kirakat”, az arc gondosan berendezett felülete, amely éppúgy az elvárások része, mint a marketingé vagy az udvariasságé. Fogmosásokkal, szájhigiéniai rituálékkal tagolt mindennapjaink közepette ritkán jut eszünkbe, hogy ez a magabiztos, nyitott mosoly valójában történelmi luxus.
Pedig volt idő – tulajdonképpen nem is olyan régen –, amikor a mosoly veszélyes és gyanús gesztusnak számított. Amikor a nyitott száj látványát erkölcstelennek bélyegezték, a fogak kivillantása pedig nem pusztán esztétikai kérdés volt, hanem társadalmi rangot, gazdasági helyzetet és kulturális hovatartozást jelzett. Egykor a mosoly nem annyira megnyitott, hanem inkább leleplezett: testet, hiányt, esetleg sebezhetőséget.
A XVIII. századi Párizsban valami alapjaiban változott meg. Nem csupán az emberek arckifejezése, hanem az is, amit az arc és annak összetett jelzéstára kifejezett. A mosoly ekkortájt lépett ki a test biológiai automatizmusai közül, és öltött magára egy hangsúlyos társadalmi jelentést: érzelmek, erkölcs, sőt állásfoglalás tükre és tükrözője egyaránt lehetett. Jelenthetett együttérzést, kihívást, sőt, ellenállást is – vagy épp egy botrány kirobbantójaként lépett színre. Nem biztos, hogy a véletlen listájára írható az, hogy amikor 1787-ben egy festményen egy nő mosolyogva, látható fogakkal jelent meg a nyilvánosság előtt, az nem egyszerűen esztétikai ízlésvitát, hanem kulturális sokkot, megdöbbenést, felháborodást eredményezett.
Foghíjas valóság
Csakhogy mindehhez, azaz a mosoly(gás)hoz előbb kellett fog. Igen, a szó legszorosabb értelmében. A mosoly forradalma elképzelhetetlen lett volna a fogászat fejlődése nélkül. Kiváltképp egy olyan korban, amikor negyvenéves emberek tömegei váltak fogatlanná, a zárt száj nem egyéni választás kérdése, hanem feszült kényszer volt. A foghiány megnehezítette a mindennapi érvényesülést, mivel bénító beszédzavart, gyakran az elviselhetetlenségig fokozódó fájdalmat, nem kevés esetben pedig emésztési gondokat és társadalmi kirekesztettséget vont magával – és ez alól még maga a Napkirály sem volt kivétel. Az ő esete kihangsúlyozta a megfigyelést, hogy bár a hatalom lehetett abszolút, a test azonban nem feltétlenül idomult ehhez.
Ez a történet tehát nem csupán a mosolyról szól, hanem a testről mint történelmi tényezőről, a fogakról mint társadalmi tőkéről, és arról a pillanatról, amikor az egészség, a szépség és az érzelem egyszerre vált láthatóvá.
A mosoly evolúciója
A mosoly arcjelensége szituációfüggő. Leplezhet és felfedhet, lehet őszinte és visszafogott, szánakozó és helybenhagyó, békés és nyájas, barátságos és gyöngéd, gúnyos és cinkos egyaránt. E színes és gazdag mosolypaletta minden egyén saját biológiai és emocionális eszköztárában fellelhető, valamint igény, ön- és helyzetismeret, cél és motiváció függvényében használható.
Felvetődhet a kérdés: vajon a mosoly minden kor embere számára a barátság egyértelmű gesztusaként volt értelmezve? Hiszen az embereknél és még néhány állat esetében a „fogas” (fogak mutogatásával egybeszőtt) mosoly nem okvetlenül a barátságosság tükrözése, hanem erőfitogtatás vagy fenyegetés is lehet(ett) – például a páviánok körében. A mosoly és a barátságosság közé tehát nem egyértelműen, és nem minden esetben kerülhet egyenlőségjel.
Mosoly: lepel vagy tükör?
A nem fogsor-felfedős, visszafogottabb, mérsékelten széles mosolyok azonban gyakorta árulkodnak örömről. Az Idaho Állami Egyetem antropológiaprofesszora, Anthony Stocks szerint nagy a valószínűsége annak, hogy alapvetően a félelem és/vagy fenyegetés üzenetét, kódját hordozó mosolytípus lehet az alapmosoly (ősmosoly?), amit elsősorban az idegenek felé barátságos mosolygássá csomagoltunk. Lehetséges hát, hogy a mosolygás nem is olyan ártatlan, mint amilyennek elsőre gondolnánk?
A mosoly kérdése több tudományterület érdeklődését is felkeltette (szociológia, pszichológia, történelem stb.) Ha a mosolyra úgy tekintünk, mint megtestesült társas aktusra, akkor olyan kapcsolódási pontok kerülhetnek be, mint a testtechnikai benyomáskeltés, az érzelmi, esztétikai és affektív jellemzők, szájhigiéniai jelenségek (és ezzel együtt a fogászat jelentőségének szembetűnő megemelkedése). Ugyanakkor beemelhetjük a mosolygással egybefonódó kulturális és társadalmi normákat és elvárásokat, a trendeket és aktuális (fog)esztétikai ideálokat, az identitást és önértékelést, a jóllétet, a befogadást és a kirekesztés/kizárás problémáját.
Stefanos Tsallas és kutatótársai a keleti és nyugati mosolyok anatómiai, szociológiai és kulturális különbségeit vizsgálták (mindezt a mimikai helyreállító sebészet tükrében). Noha a mosoly elsősorban univerzális jel, mégsem tekinthető teljesen egységesnek, mivel kifejezése, jelentése és értelmezése kultúránként eltérést mutathat. Értékes kommunikációs és metakommunikációs eszközként fontos szerepe van társas kapcsolódásban. A mosoly először a 19. század elején vált tudományos vizsgálat tárgyává. A nyugati értelmezés szerint a mosoly a boldogság, a nyitottság, a siker, a vezetői alkalmasság, a megbízhatóság jele. Mindezt erőteljes szájmozgások és a fogak láthatósága teszi hangsúlyosabbá. A keleti értelmezés szerint a mosoly leginkább a társadalmi harmónia fenntartásának eszköze, konfliktuskerülés és érzelmi kontroll. Nem nyilvánvalóan örömjelző – lásd példaként a „sztoikus mosolytípust” –, hiszen gyakran kellemetlenebb helyzetekben is „felölthető”. A tanulmányból továbbá az is kiderül, hogy a mosoly lehet kulturálisan tanult és kulturálisan értelmezett is. A szláv kultúrákban például a túlzott mosolygást gyakran ostobaságként dekódolják.
A következő részben tovább bontjuk a kérdést: mikor és hogyan vált a mosoly puszta arckifejezésből társadalmi üzenetté – és miért nem volt mindig ártatlan?
Olvasd el a „Mikor vált a mosoly beszédessé” című cikkünket is!
gybm.
Támogatott tartalom – Hirdetés (X)
Képek forrása: www.freepik.com
