A testünk lényünk hordozója, és egyben kulturális jelentéstükröző. Egy biológiai, élő archívum, amely egyszerre tárja fel élettörténetünk darabjait, pillanatnyi lelkiállapotunkat és társadalmi hovatartozásunkat. Az énképünk és a kultúránk ugyanúgy „kirajzolódik” abban, ahogyan megnyilvánulunk. A testkép és a tartás megmutatja, hogy az egyén mennyire érzi értékesnek és kompetensnek magát.
A testünk mint élettörténetünk lenyomata
„Hűha, pöpec a testtartása. Egyenes, mint a ceruza. Én púpos vagyok.” – jelentette ki Will Smith, azaz Del Spooner nyomozó az Én, a robot (I, Robot) című filmben. „Olyan fáradt, olyan öreges volt a járásod, pedig akkor még jóval innét voltál a harmincon.” – olvashatjuk N. László Endre Egészen véletlenül című novellájában. Vagy szemeink elé idézhetjük a sokak klasszikus kedvencévé vált Francia csók romantikus vígjáték azon jelenetét, amikor a férfi főszereplő így jellemzi a nő jellegzetes mozgását: „úgy jársz, mint egy asszony, de úgy is, mint egy kicsi lány…”
Jellegzetes, egyedi: ezek a jelzők kulcsszavai a testtartásnak, amely sokkal inkább tekinthető személyre szabottnak, mintsem általánosnak. Olyannyira, hogy számos modern kutatás már megkérdőjelezi az egyetlen, mindenki számára üdvözítő „ideális testtartás” normáját. A testtartást befolyásoló tényezők között élen járnak a genetikai adottságok, az idegrendszer működése, valamint a személyiségjegyek egyedi kombinációja. A testtartás ebben az értelemben nem csupán fizikai állapot, hanem egyfajta „testbe írt élettörténet”: lenyomata annak, ahogyan élünk, érzünk, reagálunk a világra, és ahogyan a világ reagál ránk.
A testtartás a belső állapot tükre
Ha a testtartást nem pusztán látványként, hanem jelentéshordozóként szemléljük, hamar világossá válik, hogy összetett fogalommal van dolgunk, amely több szempontból is megközelíthető. Leggyakrabban a test fizikai szerkezetére és egészségére fókuszáló biológiai és biomechanikai értelmezések jelennek meg. Eszerint a statikus tartás célja az ízületek és az izmok (állás, ülés közbeni) optimális terhelése. A dinamikus tartás pedig arra a kérdésre ad választ, hogyan tartjuk magunkat például futás, emelés vagy járás közben.
Pszichológiai és érzelmi szemszögből a testtartás sok esetben megbízható jelzője a belső állapotoknak. A hétköznapi interakciók során a beejtett vállak vagy a lehajtott fej önbizalomhiányra, esetenként depresszív hangulatra utalhatnak. A kutatások egy része arra is rámutat, hogy az egyenes tartás nemcsak tükrözi a magabiztosságot, hanem vissza is hat rá: a tudatosan kihúzott test hangulatjavító és önbizalom-erősítő hatást gyakorolhat. A tartásunk ugyanolyan fontos, mint a tökéletes mosoly, sokan ezek alapján alkotnak véleményt rólunk.
A testtartásunk mindent elárul rólunk?
A testtartás a nonverbális kommunikáció egyik alapköveként – poszturális kommunikációként – az emberekhez való viszonyulásunkról is árulkodik. Például, ha egy beszélgetés során az egyik fél enyhén előredől, miközben a lábfejei és a vállai a beszélgetőpartner felé irányulnak, az érdeklődésre és figyelemre utalhat. Ha viszont a mellkas előtt összefont karokkal, esetleg keresztbe tett lábakkal, a másiktól enyhén elfordulva szólal meg, mindez védekezésre vagy elzárkózásra enged következtetni. Nem ismeretlen a dominanciát és magas önbecsülést sugalló „terpeszkedő” ülés, a tarkóra tett kezek, vagy az állás közben csípőre tett kéz sem – ezekben az esetekben a test szimbolikusan, sokszor tudattalanul nagyobb helyet foglal el a térben, mintegy jelezve: jelen van, számít.
Mindez azonban nem légüres térben alakul ki. Hogy mit tekintünk „egyenesnek”, „zártnak” vagy éppen „magabiztosnak”, az nemcsak egyéni sajátosság, hanem kulturálisan is formált mintázat. A testtartás egyszerre tekinthető biológiai adottságnak, pszichológiai jelzésnek, valamint a kulturális tanulás eredményének. Egy csendes, mégis folyamatosan „beszélő” nyelvként értelmezhetjük, amelyet mindannyian használunk, sok esetben anélkül, hogy valójában tudnánk róla.
Testtartás és kultúra (kulturális normák)
A „húzd ki magad, ne görnyedj!” gyerekkori felszólítások nem minden kultúrában állnák meg a helyüket – gondoljunk a japán meghajlás gesztusára a tisztelet kifejezéseként.
Az, hogy mennyire elvárt a test fegyelmezettsége, szituáció- és kultúrafüggő. A formálisabb kultúrákban az egyenes tartás a fegyelmezettség szemmel látható jelzője, míg az informálisabb kultúrákban a visszafogottabban szabályozott, lazább tartású test jellemzőbb. A test ebben a megközelítésben a társadalmi rang jelzése is lehet.
Nem egyformán jut kifejezésre az sem, hogy mennyire elfogadott az önkifejezés test általi láthatóvá tétele. E tekintetben az inkább individualista nyugat a „szabad látszani” (nyitott mellkas, nagyobb térhasználat) felé nyit, míg a kollektivistaként leírható keleti kultúrák a testi visszafogottságot, a kisebb mozgásteret, az „illeszkedni fontosabb, mint látszani” elvét részesítik előnyben.
A férfiak és a nők testhasználatának mintázatai
Ha a nemek szerinti eltéréseket vizsgáljuk, itt is jól kirajzolódnak a visszatérő mintázatok. Az, hogy mennyire tér el egymástól a nemek szerinti testhasználat, abból is látható, hogy a nők esetében általában a zártabb test és kisebb térhasználat jellemző (test mellett tartott karok, keresztbe tett boka), míg a férfiak esetében elfogadottabb a nyitottabb testhasználat (széttett lábak, kiterjesztett karok).
Figyeljük meg a beszélgetés közbeni testhelyzeteket is! A nők az interakciók során gyakrabban választják a közvetlen szembenállást, többször jelzik figyelmüket bólintással, és előredőléssel fejezik ki empátiájukat, bevonódásukat. A férfiak kevésbé alkalmazzák a szembenállást, inkább az egymás mellett állva történő beszélgetések jellemzőek – részben azért, mert a közvetlen szembenállás esetükben olykor konfrontatívnak hat. Ugyanakkor a nőkhöz viszonyítva kevesebb bólintást használnak, ami a függetlenség hangsúlyozásaként is értelmezhető.
Közel vagy távol?
A térhasználat és távolság (proxemika) megmutatja, hogy milyen kulturális kódok szabályozzák az emberek közötti fizikai közelséget. A beszélgetés közbeni kisebb távolságot kedvelő mediterrán kultúrákhoz képest az északi kultúrákban inkább a nagyobb személyes tér az elfogadott. A testtartás így a személyes tér térképévé formálódik, és megmutatja, hogy különböző helyzetekben mely testhasználati formák válnak normává.
A normák ebben a megvilágításban arról is jelzést adnak, hogy mi számít „helyes” tartásnak egy-egy közösségben. Rámutatnak azokra az eltérésekre, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül: amit az egyik közösség udvariasnak vagy magabiztosnak értelmez, egy másikban ugyanaz a testtartás akár tiszteletlennek is minősülhet. Míg valahol az egyenes tartás a magabiztosság jele, máshol kihívásként vagy arroganciaként hat. Van, ahol a lesütött tekintet bizonytalanságot sugall, máshol viszont a tisztelet kifejezője.
A testtartás nem pusztán fizikai állapot, hanem kulturális jelentéshordozó. Megmutatja, hogy az emberek miként viszonyulnak a közösséghez, a hatalomhoz, a nemi szerepekhez, a térhez, vagy éppen saját magukhoz. Nincs tehát egyetlen jónak tekinthető testhasználati minta. A testünk nemcsak bennünket tükröz, hanem azt a világot is, amely megtanította, hogyan legyünk jelen benne.
gybm.
Képek forrása: www.freepik.com
Támogatott tartalom – Hirdetés (X)
