Történeti hagyományok, állati trükkök, mesterséges rendszerek és érzelmi bölcsesség
Rácsodálkoztunk már arra, hogy mennyi mindent kimondunk nap mint nap anélkül, hogy igazán tudnánk, mit is jelent? Az „intelligencia” tipikusan ilyen szó. Ha valaki megkérdezné, mi az, talán vállrántva felelnénk: „ugyan, hisz mindenki tudja.” De vajon tényleg tudjuk? Vagy csak belesüppedtünk abba a kényelmes bizonyosságba, amely mögött nincs pontos meghatározás? Az emberi élet egyik legfontosabb mozgatórugójáról van szó, mégis inkább érzésből, semmint tiszta fogalmi alapból beszélünk róla.
A klasszikus örökség
Ha fellapozzuk a régi lexikonokat vagy a századelő pszichológiai munkáit, színes kavalkád tárul elénk az intelligencia értelmezéseiből. A Tolnai világlexikon a huszadik század elején egyszerűen „észnek, értelmességnek, belátásnak” nevezte. Egy későbbi kiegészítés már „magasabbrendű értelmességet, tanultságot” társított hozzá. William Stern az új feladatokhoz való alkalmazkodásban látta a lényegét. A Binet–Simon-féle teszt pedig a gyakorlati találékonyságot, a tudás hasznosítását és a kritikus gondolkodást hangsúlyozta.
Ranschburg Pál (1923, Az emberi elme) különbséget tett értelem, értelmesség és intelligencia között. Az értelem szerinte a gondolkodást segítő elmejelenségek összessége, amely szorosan összefonódik az érzelmekkel. Az értelmesség már inkább az a képesség, amely az ötletből vagy következtetésből eljut a megvalósulásig. Az intelligencia azonban egy tágabb kategória: mintha híd lenne az emberi elme egész működése fölött. Kornis Gyula az értelem magasabbrendűségét hangsúlyozta az érzelmi-akarati mozzanatokhoz képest, míg Ernst Meumann az eredetiség és gondolkodás termékenysége felől közelített.
Ha mindehhez hozzátesszük Lipmann nézeteit – a jó megfigyelő- és emlékezőtehetség, a gazdag előtudás és a problémamegértés fontosságáról –, kirajzolódik a kép, mely szerint: a klasszikus meghatározásokban az intelligencia egyszerre jelentett gyakorlati találékonyságot, elvont gondolkodást, eredetiséget, valamint az érzelmekkel átszőtt értelem működését.
Az IQ bűvöletében és azon túl
A huszadik század második felében az IQ, az intelligenciatesztekkel mért szám vált az intelligencia jelképévé. Egyetlen szám, amely elvileg mindent elmondott rólad: hogy mennyire vagy „okos”, mire vagy alkalmas. Elvileg. Az IQ olyan helyet foglalt el a köztudatban, mint egyfajta koronás uralkodó, amely egyedül képviseli ezt a színes és gazdag birodalmat. Ám hamar kiderült: az uralkodó hatalma a legkevésbé sem tekinthető abszolútnak.
Mert hogyan ítéljük meg például azt, aki nem ragyog matematikában, viszont bámulatos érzékkel ért az emberekhez? Vagy azt, aki nem tudja felsorolni Shakespeare drámáit, azonban mindig tudja, mit kell mondani – vagy mikor kell hallgatni? Minek minősül egy fogorvos, egy mérnök vagy egy jogász? Az IQ hideg, elegáns száma nem fogta át mindazt, ami az emberi intelligencia teljességéhez tartozik.
Tótfalusi István találó példát hoz: intelligens a gyerek, de szorgalomban hiányosságai vannak. Ez felveti a kérdést, vajon velünk született adottság az intelligencia, vagy inkább egy belső eszköz, amelyet ki kell aknázni – szorgalommal, akaraterővel? Nem véletlen, hogy ma már nemcsak emberekhez és állatokhoz, hanem tárgyakhoz, eszközökhöz is kapcsoljuk ezt a jelzőt.
Intelligensek-e az állatok és a növények?
A kérdés régóta foglalkoztat kutatókat. Szinák János és Veress István szerint az intelligenciát nem lehet egyszerűen az alkalmazkodóképességgel azonosítani, ugyanis minden élőlényről kijelenthető, hogy alkalmazkodik. Sokkal inkább specializációkról van szó: a hal kiváló úszó, a macska ügyes famászó, a denevér a visszaverődő hangok segítségével, mondhatni a fülével „lát”. Mindegyik fajnak van valami a képességtárában, amiben felülmúlhatja a másikat.
A növényeknél az intelligencia fogalma inkább metaforikus. Példa gyanánt, ha egy faj kevés vízzel is megél, ellenálló, mégis tápláló termést ad, „intelligens” növénynek nevezik. Kísérletek igazolták, hogy egyes növények – mint a dohánylevél – képesek védekezésként méreganyagot termelni, sőt jelet küldeni a gyökereiknek. Ez már szinte kommunikáció, annak is egy különleges példája.
Az ember és a gép között
A hetvenes évektől kezdve egyre inkább előtérbe került a mesterséges intelligencia kérdése. Vajon a látványosan és elleplezhetetlenül okosabbá tett gépek egyszer csak többre vágynak majd, mint segíteni az embert? És egyáltalán tanítjuk őket, vagy már önmaguktól tanulnak? Maradnak precíz, de „szakmunkás” rendszerek? Gergely Tamás AI-kutató szerint az intelligencia sokféle megközelítést foglalhat magába: kreatív gondolkodást, beszédet, problémamegoldást, emlékezést. Egyben változó, fejlődő jelenség, nem állandó tulajdonság.
Az 1990-es évektől pedig újabb forradalom zajlott az érzelmi intelligencia, vagyis az EQ színre lépése révén. Daniel Goleman nyomán vált világossá, hogy a logikai gondolkodás mellett az önismeret, a kitartás, az empátia és a társas kapcsolatok minősége is kulcsfontosságú az emberi siker szempontjából.
Új horizontok
A 21. században mintha mindenki újra fel akarná találni az intelligencia fogalmát. A pozitív pszichológia szerzői ösztönös, intellektuális, érzelmi és intuitív intelligenciát különítenek el. Más kutatók szerint az intelligencia inkább folyamat, mint állapot: célja a bizonytalanság csökkentése. Vannak, akik az ökoszisztémákra és baktériumokra is kiterjesztenék a fogalmat. Richard Yonck pedig úgy véli, hogy minden egyes rendszer intelligensnek tekinthető, amennyiben képes fennmaradni és maximalizálni jövőbeni szabadságát.
Intelligencia mint prizma
Úgy fest, a 21. század az intelligencia újrafogalmazásának kora: egyszerre folyamat, ökoszisztéma és a szabadság maximalizálása. Mi következik mindebből? Talán az, hogy intelligenciáról beszélni nem annyi, mint egyetlen definícióhoz ragaszkodni. Sokkal inkább olyan, mint prizma elé tartani a fényt. A sugarak szétválnak, és különböző színekben törnek meg, mondjuk: intellektuális, érzelmi, ösztönös, intuitív, adaptív vagy akár ökológiai formában.
Elképzelhető, a kérdés nem is annyira az, hogy „ki mennyire intelligens”, hanem inkább az, hogy: „milyen módon intelligens?” Egy sakknagymester másképp, mint egy nagymama, aki békét teremt a családi asztal körül. Vagy egy író, aki ír egy érzelmes könyvet, bizonyosan másképp gondolkodik, mint egy üzletember. Egy erdő fái másmilyen módon, mint egy mesterséges neurális hálózat. Azonban mindegyikben ugyanaz a lényegi erő működik. Ez pedig nem más, mint az alkalmazkodás, a fennmaradás és a kibontakozás vágya.
Meglehet, az a legintelligensebb, aki újra és újra képes megkérdőjelezni korábban masszívan kőbe vésettnek ítélt definíciókat. Netalán az intelligencia igazi lényege nem abban mutatkozik meg, hogy egyszer és mindenkorra meghatározzuk mibenlétét, hanem abban, hogy mindig újraértelmezzük, mindig képesek és készek is vagyunk új fénytörésben látni.
gybm.
Támogatott tartalom – Hirdetés (X)
Képek forrása: Freepik.com
