Az emberi test titkai után talán magától értetődő, hogy a betegség kérdése sem csupán biológiai rejtély.
Ahogy a testben, úgy a kultúrában is tükröződik a kérdés: mit jelent betegnek lenni?
A betegséghez való közelítések és meghatározások koronként és kultúránként eltérhetnek egymástól. Megközelíthetjük a betegségkérdést biomedikális módon, ahol a klasszikusnak tekinthető nyugati orvosi modell tárul elénk a maga biológiai, szervi, genetikai okaival.
Pszichoszomatikus vagy pszichológiai perspektívából a lélek és a test „dialógusa” kerülhet fókuszba (pl. a stressz és a szorongás testre gyakorolt negatív hatásai, manifesztációi).
A betegség és kultúra kapcsolata, a társadalmanként különféleképpen megélt és kezelt egészségi problémák antropológiai fénytörésbe helyezik a kérdést. Ez esetben egy adott közösség betegségértelmezése olyan példákkal állhat elő, mint mondjuk a nálunk is ismert szemmel verés jelensége, melyről alább bővebben szólunk.
A betegség mint társadalmi jelenség a szociológia berkeibe kívánkozik, melynek keretében a szakemberek olyan kérdésekre keresik válaszaikat, mint példaként az egészség megoszlása a társadalmi rétegek között.
Az előbbi lehetséges megközelítések mellett szóba jöhetnek a spirituális vagy vallási hangolású szempontok. Ebben az értelmezésben a betegségre tekinthetünk próbatételként, jelként, változásra ”felszólító” megtapasztalásként, így a keleti hagyományokban akár a test és a karma közötti harmónia felborulásaként.
Nem hagyhatunk figyelmen kívül olyan aspektusokat sem, mint a fenomenológiai vagy egzisztencialista betegségdefiníciók. Vagy éppen a bioetikai vagy ökológiai álláspontok. Az első esetben: amikor az a furcsa benyomásunk támadhat, mintha a testünk úgymond eltávolodna tőlünk. Ezt a gondolatmenetet megtalálhatjuk olyan szerzők munkáiban, mint Susan Sontag vagy Maurice Merleau-Ponty, akik a betegséget az önismeret egy újszerű módjaként elemzik. Míg a bioetikai nézőpont a környezet és az ember kölcsönhatásaként értelmezi a betegséget. Ebbe a kategóriába óhatatlanul is bekerül az iparosodás, a városi élet, a táplálkozás és a klímaváltozás is, ahol a járványok az ökológiai egyensúly megbomlásának visszhangjai.
Nyugati és keleti perspektívák
Egy modern, iparilag fejlett társadalomban a betegségekre leginkább egy nyugati orvos szemével tekintenek. A betegséget az egészség ellentéteként, a testi vagy szellemi-lelki egyensúly felborulásaként, a mindennapi (normális) életfolyamatokat megakadályozó állapotként határozzák meg.
A 21. század embere, ha visszatekint a régmúlt betegségfelfogásaira, gyakran azt látja – vagy legalábbis úgy vélekedik –, hogy azok legtöbbször a hiedelmek és a babonaságok világához kapcsolódtak. A magyar néphitben és népszokásokban is gazdag gyűjtemény található minderre vonatkozóan.
Vegyük mindjárt az igézés és a szemmel verés jelenségét, amelyről a göcseji néphagyományban egyebek mellett azt tartották, hogy a hetedikként született gyermek szeme lehet e tekintetben ártalmas. A szemmel verés elleni védekezés egyik módja az volt, hogy közvetlenül egy gyermek születését követően vasfazekat borítottak rá, így annak már nem árthatott egyetlen „rossz” szem sem.
Fejfájás ellen a szombati fésülködés kihagyását és a főtt ételek mellőzését javasolták, míg hasmenés esetén a fekete tyúk ecettel leforrázott tollán való üldögélést „írták elő”. A fogfájást „kutya fehér trágyájával és mézzel kevert fokhagymával” enyhítették – olvashatjuk Gönczi Ferenc Az emberi betegségek s gyógyításaik a göcseji s hetési népeknél című, 1905-ben megjelent írásában.
A szerző megjegyzi, hogy ezen népies gyógyítások és ráolvasások jórésze az ősi pogánykorig vezethető vissza. Ezen eljárásokban (kuruzslásokban) leginkább az idősebb nők, bábaasszonyok, azaz a „tudósasszonyok” vettek részt.
Betegség és spiritualitás
Mielőtt gyorsan elkönyvelnénk, hogy a fentebb sorolt – és az ahhoz hasonló – nézetek a múltban ragadtak, melyekre legfeljebb visszalapozásaink során csodálkozhatunk rá, érdemes megemlíteni egy kutatást.
Pongrácz Péter az Élet és Tudomány hasábjain számolt be egy több ország szakembereiből álló kutatócsoportról, amely azt vizsgálta, van-e összefüggés a (fertőző) betegségek gyakorisága és egy adott társadalom tagjainak meggyőződése között arról, hogy a világban léteznek gonosz, ártó vagy jóságos erők – például a boszorkányságba, illetve az ördög létezésébe vetett hit.
A tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy azokon a helyeken, ahol erős volt a láthatatlan (jó és gonosz) erőkbe vetett hit: ott hatékonyabban tudták korlátozni a fertőző betegségek terjedését.
Mindezt olyan módon, hogy számos, kultúránként eltérő védelmi szokást és rendszabályt vezettek be – például táplálkozási tabukat, undorreakciókat, csoportos befelé fordulást önvédelmi célból, vagy az ismeretlenekkel szembeni óvatosságot.
Pongrácz szerint a betegségek kapcsán szembetűnő eltérés fedezhető fel a nyugati és a keleti – ezen belül is a spirituális – orvoslás között.
Míg a nyugati minta inkább a hogyan leszünk betegek? kérdéssel közelít, addig a keleti a miért leszünk betegek? kérdésre keres válaszokat.
gybm.
Támogatott tartalom – Hirdetés (X)
Képek forrása: Freepik.com
