A halálfélelem mint kulturális és spirituális mozgatórugó
A mesékből, filmekből, újabban pedig a videójátékokból ismerősek azok a jelenetek, amelyekben a több – rendszerint három – élettel rendelkező szereplő addig nem érzi magát valódi veszélyben, amíg pazarolhatja az életeit. A drámai fordulat akkor következik be, amikor már nem marad „fölös” élete: ekkor, az „egy életem, egy halálom” tudatában kapaszkodik az utolsó lehetőségbe, és nagy meglepetésére, sokszor éppen ekkor sikerül elérnie azt, amit korábban lehetetlennek gondolt.
A haláltudat az emberi psziché egyik legmélyebb egzisztenciális tapasztalata. A halálfélelem ezért gyakran nem annyira a fizikai megsemmisüléstől való rettegést hordozza. Sokkal inkább az identitás megszűnésétől, a személyes történet lezárulásától és az élet értelmének elvesztésétől való félelemként jelenik meg.
Miért keresi az ember újra és újra a végesség meghaladásának lehetőségét
A félelemnek számtalan formája létezik. Gyakran kapcsolódnak hozzá olyan jelzők, mint a gyötrő, beteges, kínzó, ösztönös, páni, szorongató, képzelt, valóságos, nyugtalanító vagy éppen pokoli. A félelem birodalmában kiemelt helyet foglal el a haláltól, az elmúlástól és a megsemmisüléstől való félelem.
Erről Prancz Zoltán Hogyan győzhetjük le a félelmet? című írásában azt állítja, hogy „létünk velejévé vált”, s oly mértékben elhatalmasodott rajtunk, hogy „az embert nem élőlénynek, hanem félőlénynek kellene nevezni”.
A félelmek leghatalmasabbika, a halálfélelem – Bernard Mandeville megfogalmazásában – különösen akkor válik intenzívvé, amikor erőnk teljében vagyunk, amikor az élet „a legédesebb”, és amikor a legnagyobb mértékben vagyunk képesek élvezni azt.
Ez az ősi gyökerekkel rendelkező, egyetemes érzés az állatoknál is megfigyelhető. Míg azonban az állatok esetében az életösztön egyik reflexszerű megnyilvánulásáról beszélhetünk, az embernél jóval összetettebb jelenséggel állunk szemben: a szubjektív lét elvesztésétől, a halál elkerülhetetlenségétől, a feledésbe merüléstől és az élet elengedésétől való rettegéssel.
A pszichológiai és filozófiai érvek olyan hétköznapinak tűnő, mégis erős motivációkkal is kiegészülhetnek, mint a végtelen művelődés lehetőségétől való elszakadás. Az emberben gyakran megjelenik az a gondolat, hogy mindahhoz, amit meg szeretne tanulni vagy meg szeretne érteni – minden könyv elolvasásához, minden film megtekintéséhez, minden műalkotás befogadásához – egyetlen emberöltő egyszerűen kevés.
Felbukkan az élet történéseiről való lemaradás érzése is: az a kíváncsiság, amely nem csupán a saját jövőre irányul, hanem a történelem alakulására. Sokakat foglalkoztat például, hogy milyen kérdések dőlnek el az ő „távollétük” alatt: sikerül-e kezelni a klímaválságot, vagy eljut-e az ember a Marsra?
Szintén erős motívum a szeretett személyekről való gondoskodás megszakadásától való félelem. A gondolat, hogy „nem leszek ott velük, amikor szükségük lenne rám”, sokak számára nehezen elfogadható.
Az élet meghosszabbításának vágya tehát számos, olykor radikális, máskor meglepően hétköznapi indokból táplálkozik. A kérdés azonban komoly etikai és társadalmi dilemmákat is felvet, amelyek akár civilizációnk működését is alapjaiban érinthetik.
Az egyik leggyakrabban említett probléma a hozzáférés kérdése. Ha a technológiai megoldások rendkívül költségesek lesznek, akkor az életmeghosszabbító vagy öregedésgátló eljárások csupán egy szűk, gazdag elit számára válnak elérhetővé. Ebben az esetben egy olyan kétpólusú társadalom alakulhat ki, amelyben a kiváltságosok rendkívül hosszú életet élhetnek, míg a többség továbbra is a hagyományos biológiai korlátok között marad.
További kérdés a túlnépesedés és az erőforrások problémája. Ha az emberi élet jelentősen meghosszabbodna, a Föld népessége könnyen fenntarthatatlan mértékben növekedhetne. Ebben az esetben az alapvető létfeltételek – víz, élelmiszer, lakhatás – biztosítása válhatna komoly globális kihívássá. Egyes elemzések szerint ilyen helyzetben akár radikális társadalompolitikai intézkedések, például a gyermekvállalás korlátozása is napirendre kerülhetne.
Érdekes módon a felmérések azt mutatják, hogy bár az örök élet gondolata régóta jelen van az emberi képzeletben, a tényleges lehetőséggel sokan mégsem élnének. A New Scientist 2018-as felmérése szerint az emberek mindössze 21%-a választaná az örök életet, ha a tudomány ezt valóban biztosítani tudná.
A vallásosság ebben a kérdésben is különbségeket mutat. A magukat mélyen vallásosnak vallók körében csupán 11 % élne a biológiai halhatatlanság technológiai lehetőségével. Számukra a spirituális túlvilágban való lét ígérete fontosabb alternatívát jelent. A nem vallásos válaszadók körében valamivel nagyobb (19%) a tudományos életmeghosszabbítás iránti nyitottság.
Demográfiai eltérések is megfigyelhetők: a kutatások szerint a férfiak általában nyitottabbak az olyan technológiai megoldások előtt, mint a klónozás vagy a kriogén fagyasztás.
A többség azonban inkább egy hosszú, egészséges, természetes életet választana, mintsem egy potenciálisan végtelen, technológiai eszközökkel fenntartott létezést. A becslések szerint az emberek 50–60%-a ilyen módon tekint a jövőre.
Az örök élet gondolata tehát egyszerre tükrözi az emberi kíváncsiságot, a haláltól való szorongást, valamint azt a mély vágyat, hogy életünk története ne érjen véget ott, ahol a biológia határt szab neki.
gybm.
Képek forrása: www.freepik.com
