Miért hisszük el olyan könnyen, hogy a zsenik valamiféle megfoghatatlan kiváltsággal születnek? Mi rejlik valójában a tehetség mögött – és hogyan érdemes bánnunk vele?
Van egy régi mondás, mely szerint: „Az acél jó, csak a kovács rossz.” A szólás mintha finoman a fülünkbe suttogná, hogy a hibát ne a nyersanyagban, hanem a formáló kézben keressük. De valóban így van? Vagy talán mégiscsak a „nyersanyag” dönt el mindent? A kérdés, amit megannyi szülő, pedagógus és fiatal is nap mint nap forgat magában: vajon a tehetség velünk született adottság vagy inkább olyasmi, amiről elmondhatjuk: szívós gyakorlás és irányított fejlesztés eredménye?
A tehetség mítoszai és a hétköznapi valóság
Társadalmi szinten hajlamosak vagyunk a tehetség fogalmát egyfajta csodás, megmagyarázhatatlan jelenségként kezelni. Mintha bizonyos társaink valamiféle „isteni szikrát” hordoznának magukban, amelyhez mások legfeljebb csak asszisztálhatnak. A pszichológiai kutatások azonban évtizedek óta másról beszélnek. Eredményeik és meglátásaik szerint ugyanis a kivételes teljesítmény mögött leggyakrabban tudatos gyakorlás, motiváció, elhivatottság és megfelelő (támogató) környezet áll.
A világhírű pszichológus, Anders Ericsson, „szándékos gyakorlás” elmélete szerint nem a tehetség szintje, hanem a fókuszált, strukturált fejlődés határozza meg azt, hogy végül ki válik igazán kimagaslóvá egy adott területen, legyen szó jogi, műszaki, orvosi vagy teljesen más pályáról.
Nyelvi érdekességek: mit is jelent a tehetség szavunk?
A tehetség szavunk a „tehet” igéből származik – vagyis eredetileg nem valamiféle különleges adottságot, hanem lehetőséget, képességet jelentett. Egy belső potenciált, amelyből valami kihozható, megvalósítható.
Érdekesség, hogy a fogalom sokáig nem is személyes kvalitást jelölt, hanem külső javakat: vagyont, ingóságot, tulajdont. A régi magyarban például a „tehetsége szerint adakozott” kifejezés nem a kreatív energiáira, hanem az anyagi lehetőségeire utalt.
A mai használatban ez a szó azonban új életre kelt: ma már a belső kvalitások, képességek és különösen az egyéni kiemelkedés lehetősége kötődik hozzá. Ezzel párhuzamosan megváltozott az elvárás is: nem egyszerűen birtokolni lehet/kell a tehetséget, de „élni is vele” – a társadalom felől pedig láthatóan és tapasztalhatóan egyre nagyobb a nyomás, hogy a „tehetséges” címkéhez mindenképpen látványos eredmény is társuljon.
Érdemes tehát elgondolkodnunk: mit értünk valójában tehetség alatt? Kiváltságot? Kötelességet? Lehetőséget? Netán kihívást?
Az iskola mint kovácsműhely – vagy inkább mint kaloda?
Ha a tehetséget alakíthatónak, formálhatónak tekintjük, akkor még fontosabb kérdésként merülhet fel bennünk, az iskolai környezet segíti vagy inkább torzítja a kibontakozást?
Túl gyakran szűkítjük a tehetség fogalmát a tanulmányi eredményekre – holott sok gyerek nem feltétlenül a hagyományos „szorgalmi” térképen tündököl. Az érzelmi intelligencia, a társas érzékenység, a zenei hallás, a térbeli gondolkodás, a kreatív problémamegoldás – ezek mind a Howard Gardner által leírt többszörös intelligenciaformákhoz tartoznak, mégis ritkán kapnak elismerést az iskolapadban.
És mi történik olyankor, ha a szülő vagy a tanár túl gyorsan ráragasztja a „tehetséges” címkét – vagy épp annak hiányát a gyermekre? Az önbeteljesítő jóslat könnyen működésbe lép: a gyerek vagy elkezd hinni a saját nagyszerűségében, vagy épp ellenkezőleg: szorong(at)va elhiszi, hogy ő „nem is olyan értékes anyagból” készült, mint nagyra tartott, sokak által elismert tanulótársai.
Természetes vagy nevelt? Azaz: a torzítás, amit nem ismerünk fel
Kutatások kimutatták, hogy hajlamosak vagyunk felülértékelni a „természetes” besorolású képességeket, és alábecsülni a gyakorlás erejét – ezt nevezi a szakirodalom naturális torzításnak (naturalness bias). Egy 2015-ös tanulmány szerint, ha ugyanazt a művet két előadó adja elő, és az egyikről azt mondják, veleszületett tehetsége van, míg a másikról azt, hogy szorgalmasan gyakorolt –, az emberek az elsőt ítélik tehetségesebbnek, függetlenül az objektív teljesítménytől.
Ez a hozzáállás nemcsak félrevezető, hanem ártalmas is, hiszen arra tanít bennünket, hogy ne a fejlődést, hanem a gyors eredményt értékeljük és helyezzük előtérbe.
Edison, Ronaldo és Mozart – legendákról, kicsit másképp
Sokan példálózunk a világ nagy zsenijeivel. De mit mondanak a tények?
Thomas Edison több mint 1000 (!) sikertelen kísérlet után jutott el az izzó feltalálásához. Cristiano Ronaldo gyerekként napi három edzéssel dolgozott, miközben a csapattársai pihentek. Wolfgang Amadeus Mozart – akit gyakran nevezünk „született zseninek” – valójában már hároméves kora óta napi több órát gyakorolt, szigorú és felkészült édesapja irányításával.
És: Nem, nem a mítoszok rombolása a cél, hanem a perspektíva kiterjesztése. Ezek a személyek nem a semmiből bukkantak fel, hanem egy kitartó, céltudatos (céllátó) és erőteljesen támogató rendszerből.
Jogos a kérdés: hogyan bánjunk jól a tehetséggel?
A legfontosabb felismerés talán az, hogy a tehetség valójában nem más, mint egy lehetőség – de nem biztos, hogy egyúttal garancia is. Ugyanakkor mindenki rendelkezik valamilyen egyedi adottsággal, amely megfelelő gondozással értékké nemesedhet.
Nekünk (szülőknek, tanároknak, vezetőknek, mentoroknak stb.) nem az a feladatunk, hogy „zseni-térképet” rajzoljunk, hanem hogy érzékeny, tapintatos, reflektív módon támogassuk a kibontakozást. Útközben merjünk bölcsek lenni arra, hogy meglássuk még az amúgy picike lángot is – és nem eloltani, hanem kitartóan táplálni azt.
A kovács dolga nem csupán a formálás – hanem a látás
A tehetség nem tekinthető egyszerűen genetikai kiváltságnak – hanem egy belső hajtóerő, találkozás, visszajelzés és formálódás egybefonódásának. És talán mindannyiunkban ott van valamilyen fény – csak meg kell tanulnunk látni, gyújtani, s időnként őrizni is.
gybm.
Támogatott tartalom – Hirdetés (X)
Képek forrása: Freepik.com
