Hazai kitekintés: reagál vagy előre gondolkodik?
Az eddig felvázolt kép (lásd az első részt) azt mutatja, hogy a felnőttkori tanulás túlmutat az alkalmazkodáson: a stabilitás újrateremtésének eszközeként lép színre. A következő lépésben a jelen szerkezeti sajátosságait vizsgáljuk meg.
Evezzünk hazai vizekre is! Már 2004-ben Kraiciné dr. Szokoly Mária egyik tanulmányában (KÉK: Kultúra és Közösség) a következő kérdést fogalmazta meg:
„Hogyan tud a személyi és tárgyi feltételeiben szerény, módszereiben a hagyományokhoz ragaszkodó magyar felnőttoktatás megfelelni a gyorsan változó globális világ technológiai kihívásainak, különösen a rakétasebességgel átalakuló infokommunikációs környezet elvárásainak?”
A kérdés két évtized múltán sem veszített érvényéből – inkább új rétegekkel gazdagodott. Mi is történt ez idő alatt? A technológiai kihívások tovább gyorsultak, az infokommunikációs környezetet mára felváltotta a mesterséges intelligencia, az automatizáció és a platformalapú gazdaság dominanciája. A rendszer részben reagált, részben pedig strukturálisan átalakult, ám az igazi próbatétel nem kizárólag az intézményi alkalmazkodás területén mutatkozik meg, hanem az egyén tanulási képességének és identitásrugalmasságának kérdésében is.
Magyarországon a 2004-ben megfogalmazott kérdés óta – különösen a 2013 és 2020 közötti szabályozási változásokat figyelembe véve – a felnőttképzés rendszere jelentős átalakuláson ment keresztül. Nőtt a szabályozottság, erősödött az állami kontroll, ugyanakkor a bürokratikus terhek is gyarapodtak (különösen az adminisztrációs, adatszolgáltatási és engedélyezési kötelezettségek terén). Ami kétségtelen: a digitalizáció szélesítette a hozzáférést, azonban a digitális kompetenciák hiánya, valamint az idő- és anyagi korlátok továbbra is komoly szűrőként működnek.
Ha kulcskérdések mentén közelítünk a jelenlegi helyzethez, három dimenzió különösen meghatározó: a szabályozottság mértéke (például az engedélyezési és adatszolgáltatási előírások szintje), a hozzáférés gyakorlati lehetősége (idő-, költség- és digitális feltételek), valamint a rendszer rugalmassága (részidős, online vagy moduláris képzési formák elérhetősége). Itt többről van szó, mint a rendszer működését érintő kérdésekről. Szemléleti kérdésekről, mert azt érintik, miként viszonyulunk a tanuláshoz: gazdasági eszközként tekintünk-e rá, vagy identitásformáló térként.
Meglehet, hogy ma már nem elsősorban az a meghatározó szempont, hogy gyors-e a változás – ebben aligha van vita –, hanem az, hogy a rendszer képes-e előre gondolkodni, ahelyett hogy utólag reagálna. A 2004-ben felsorolt fogalmak – globalizáció, infokommunikációs környezet, egész életen át tartó tanulás, tudástársadalom – mára kibővültek a mesterséges intelligencia, a hibrid munkavégzés és az automatizáció kifejezéseivel. A kihívások listája tehát hosszabb lett, ám a kérdés lényege változatlan maradt. Ez a kérdés pedig így hangzik: képes-e a felnőttképzés a jövő alakítójává válni, nem pedig annak passzív követőjévé?
Tanulás és identitás
A felnőttkori tanulás első pillantásra racionális karrierstratégiának tűnik. Közelebbről nézve azonban ennél többről van szó. A szakmai tudás frissítése a foglalkoztathatóság fenntartása mellett az önazonosság megőrzését is szolgálhatja.
Abban az esetben, ha egy munkakör átalakul vagy eltűnik, a jövedelmi forrással együtt az identitás is meginog. A tanulás ilyenkor annak bizonyítása – kiváltképpen saját magunk irányába –, hogy identitásunk nem egyetlen szerepre van felcsavarozva.
Ugyanaz a képzés lehet felszabadító és nyomasztó. Nyomasztóvá akkor válik, ha kizárólag fenyegetésre épül. Felszabadítóvá olyankor, ha a „nem sodródom, hanem célzatosan, átgondoltan lépek” ereje mozgatja.
Sok felnőtt azonban nem a tananyag miatt torpan meg, hanem a belső bizonytalanságok szorításában: „nekem ez már nem fog menni”, „én nem vagyok digitális típus”. Ez identitásállítás, nem képességmérés. Itt válik láthatóvá a tanulás egyik rejtett hozadéka: képes apró bizonyítékokon keresztül átírni ezeket a visszahúzó mondatokat.
A tanulás időt ad a reflexióra is. Ritkán állunk meg, és szánunk időt arra, hogy megkérdezzük: valójában milyen szakemberré szeretnék válni? A tanulás – amennyiben nem külső kényszer mozgatja – finom keretet teremt erre: nem előírja az irányt, hanem lehetőséget nyit rá.
Van valami felszabadító abban a felismerésben, hogy a tanulás soha nem ér véget – még akkor sem, ha kezdetben hajlamosak vagyunk a halogatásra vagy a nehéz iskolai tapasztalatokból fakadó érzések feldolgozására.
Hiszen tudjuk: az élet változik, formálódik, és az úton levés sokszor önmagában értékesebb, mint a megérkezés. A lezártság olykor éppen azt jelenti, amitől inkább távolodni szeretnénk: a befejezettség kellemetlen érzetét.
A felnőttkorban vállalt, személyre szabott tanulás sokak számára új perspektívát jelent. Van, akit szakmai ambíció vezérel, mást a műveltség gazdagításának igénye. A közös pont ezekben az, hogy a tanulás túlmutat a lépéstartáson: önértelmezéssé válik.
gybm.
Képek forrása: www.freepik.com
