Amikor a teljesítmény felőrli az embert
„Reggelente fáradtan ébredek, és a napi teendőimet is csak nagy mentális és fizikai erőfeszítések árán tudom elvégezni.” „Türelmetlen, sőt érzéketlen vagyok a kollégáimmal, ügyfeleimmel.” „Alkalmatlannak érzem magam, és nem csodálkozom, hogy valójában eredményeket sem érek el a munkámban.” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok és érzések gyötrik mindazokat, akiket megkörnyékezett vagy utolért a kiégésnek nevezett jelenség.
A teljesítmény határán: hol kezdődik a kiégés?
A szakirodalmi meghatározás szerint a kiégés (burnout) olyan pszichológiai szindróma, amelynek fő forrása a nem megfelelően kezelt, krónikussá váló munkahelyi stressz. A fenti példák a Christina Maslach szociálpszichológus által leírt háromdimenziós modell (MBI – Maslach Burnout Inventory) tünetegyüttesét példázzák. Maslach meglátása szerint a kiégés jóval több, mint egyszerű fáradtság: jellemzően három fő területen jelenik meg.
Egyrészt emocionális kimerültség formájában, amikor az egyén azt tapasztalja, hogy mind fizikai, mind érzelmi „raktárai” kiürültek. Másrészt deperszonalizáció (cinizmus) jelentkezik: az ember mintegy „tárgyiasítja” a környezetét, szokatlanul távolságtartóvá és érzéketlenné válik. A harmadik jellegzetes elem pedig a csökkent személyes teljesítmény érzése.
Sokan magukat okolják, amikor szinte észrevétlenül épül be az életükbe a reménytelenség érzése, a munkával kapcsolatos negatív attitűd, a tartósan rossz hangulat, az érzelmi kimerültség, az alulmotiváltság vagy a nyugtalanság. Egy ponton azonban nem csupán a teljesítmény csökken: a munka elveszíti korábbi jelentését, a kapcsolódás meggyengül, a cselekvés mechanikussá válik. A „gyorskornak” nevezett világunkban mindez aligha meglepő. A munka és a pihenés harmóniája sokak számára ismeretlen, hiszen a hangsúly a hatékonyságon, a teljesítményen, valamint a fokozódó idő- és energia-befektetésen van. A tartós, magas szintű fizikai és érzelmi igénybevétel következménye gyakran a kiégés.
Ungi Ferencné a kiégés-szindrómáról szóló A gondozónők lelki egészségvédelme című írásában (KÉK – Kultúra és Közösség, 2011) jegyzi meg: „Mindenkit veszélyeztet, de a segítő hivatásúakat átlag fölött…” Az általa felsorolt hatások ugyanakkor jóval szélesebb körben is megfigyelhetők. A kiégés kockázatát növelheti többek között: a túl magas, gyakran irreális elvárások jelenléte; a határok elmosódása; a problémák megbeszélésének hiánya; a képzési és továbbképzési lehetőségek korlátozottsága; a feladatkörök tisztázatlansága; kommunikációs zavarok; alacsony társas támogatás; feszült munkahelyi légkör; a visszajelzések hiánya.
A személyes tényezők közül kiemelhető az egyén túlzott munka iránti elköteleződése és érzelmi bevonódása (például egy fogorvos esetében is előfordulhat), az alacsony önismeret és önbecsülés, a kommunikációs nehézségek, az idealizált – gyakran irreális – munkahelyi elvárások, valamint a szorongásra való hajlam és a kudarcokkal szembeni fokozott érzékenység.
Mindezt erősíthetik bizonyos szervezeti tényezők is: létszámhiány, gyakori helyettesítések, túlzott munkaterhelés, korszerűtlen munkakörnyezet, szűkös anyagi források, a megbecsülés hiánya (például alacsony bérezés vagy juttatások hiánya), korlátozott előrelépési lehetőségek, munkahelyi bizonytalanság, feszes napirend, valamint az adminisztratív terhek túlsúlya.
Amikor az ember erőforrássá válik
Egyre több helyen jelenik meg az a szemlélet, amely az egyént könnyen pótolható erőforrásként kezeli („gombház, ha leszakad, lesz más”). Ez a hozzáállás a munkájára hivatásként tekintő emberekben a „pótolható vagyok” élményét erősítheti, tovább gyengítve az önbecsülést.
A jelenség megértése után adódik a kérdés: mit kezdhetünk mindezzel egyéni szinten?
A munka tagadhatatlanul kiemelt részét képezi az életünknek. Fontos azonban időről időre emlékeztetni magunkat arra, hogy a munkánk nem azonos velünk, és nem kizárólag egyféle formában létezhet. Nem csupán „kenyérkereseti” lehetőségként értelmezhető.
Sok esetben az egyén azért jut el a burnout küszöbére, majd lépi át a kritikus határt, mert a bevételét biztosító munkaforma szinte minden erőforrását felemészti. Így alig marad ideje és energiája arra, hogy a privát szférájában felgyülemlő feladatokat elvégezze. Gondolhatunk a lakásfelújításra, a kertgondozásra, vagy az évek óta porosodó, félkész projektekre.
Közben a magánélet észrevétlenül háttérbe szorul a munka örökké lángoló oltárán. A teljesítmény ilyenkor csupán egy a számos felhasznált erőforrás között, egy olyan gépezetben, amelynek étvágya kielégíthetetlennek tűnik.
Bár a burnout kiváltó okai leginkább a munkakörnyezetben gyökereznek, a megfékezés és a helyreállítás lépéseit érdemes szervezeti és egyéni szinten egyaránt végiggondolni.
A megelőzés szintjén a szervezeti és egyéni beavatkozások egyaránt fontosak. Ungi szerint ide tartoznak a hatékony konfliktuskezelési módszerek, valamint a munkahelyi mentálhigiénés programok. Ezek keretében megvalósulhatnak szakmai műhelyek, külső szakember bevonásával zajló esetmegbeszélések, tematikus csoportfoglalkozások, csoportos szupervíziók vagy csapatépítő alkalmak.
A személyes beavatkozások között hangsúlyos a határhúzás és a pihenésre szánt idő tudatos kijelölése. Ismerjük a szinte már közhellyé vált megállapítást: az ember nem robot, pihenésre, regenerálódásra van szüksége. Mégis gyakran úgy élünk, mintha erre nem lenne időnk. Adódik a kérdés: meddig érdemes feszegetni a tűrőképesség határait?
A szakemberek egybehangzóan hangsúlyozzák a munka és a magánélet tudatos szétválasztásának jelentőségét. Az „energiatartalékok” újratöltése érdekében elengedhetetlen a pihenőidők rendszeres beiktatása.
Sokak számára hatékony segítséget jelentenek a tudatos jelenlét (mindfulness) gyakorlatai, amelyek csökkenthetik az emocionális kimerülést. Emellett érdemes személyre szabottan felülvizsgálni a belső elvárásokat, különösen a maximalizmus és a perfekcionizmus jelenlétét.
A „tökéletes” vagy az „elég jó”?
Előfordulhat, hogy egy-egy ilyen mentális „leltár” során felismerjük: nem fenntartható tovább a „tökéletes munkavállalóvá” válás folyamatos kényszere. Nem a hibátlanság, hanem a figyelem, az igyekezet, a rendszeresség és a rugalmasság válik mérvadóvá. Idővel nemcsak felismerjük, hanem el is fogadjuk, hogy a mindennapi százszázalékos teljesítmény elvárása – legyen az belső vagy külső – hosszú távon tarthatatlan.
Nem véletlen, hogy a kiégést gyakran a maximalizmus melléktermékeként írják le. Annak elfogadása, hogy lesznek hetven-, sőt hatvanöt százalékos napjaink is, nem a kudarc jele, hanem az erőforrások reális beosztása.
Az „elég jó” munkavállaló nem feladja a lehetőségeit, és nem szűkíti le a képességeit. Inkább megérti: a hibázás a folyamat része. És ahogyan egy gyakran idézett gondolat tartja: hibázni az tud, aki dolgozik. Aki bele sem kezd a feladataiba, valóban nem fog hibázni – de nem is jut előre.
gybm.
Támogatott tartalom – Hirdetés (X)
Képek forrása: www.freepik.com
