A minimalizmus sokak számára olyan, mint egy mély levegővétel egy zsúfolt szobában. Kevesebb tárgy. Több tér. Kevesebb zaj. Több élmény. Első hallásra mindez maga a szabadság. De könnyen lehet, hogy a „kevesebb több” nem felszabadít, hanem épp ellenkezőleg: új kötelezettségekkel láncol meg.
Mi is az a minimalizmus?
Miben rejlik a minimalizmus esszenciája? Abban, hogy megtanuljuk: a birtoklás mellett ott van az elengedés gesztusa is. Hogy az élet zsúfolt stresszorai közt van mód kevesebbre, egyszerűbbre törekedni. És hogy az egyszerűségben olykor több gazdagság rejlik, mint a túláradó bőségben.
A minimalizmus lényege, hogy kizárjuk életünkből mindazt, ami fölösleges – legyen szó tárgyakról, tevékenységekről vagy akár kapcsolatokból fakadó lelki koloncokról. Hiszen a fizikai terheket többnyire le lehet rakni, kipihenhetők egy alvásban vagy egy nyugalmas hétvégén. De a lelki és mentális terhek másfélék. Azokat sokáig cipeljük, hétköznapi Atlaszokként görnyedünk alattuk.
A minimalizmus eredetileg a 20. század közepének művészetéből indult, amelyet letisztult formák, redukció, ismétlődés és egyszerűség jellemzett. Innen szivárgott át fokozatosan más életterületekre.
Ma már életmódunkban is tetten érhető: a tudatos fogyasztásban, a kapszulagardróbban, a rendteremtésben, vagy épp a felelős pénzkezelésben. Ugyanez igaz a lakberendezésre, ahol a népszerű skandináv irányzat kevés bútorával és fehér falaival sokak számára a letisztultság szinonimája. A művészetben Donald Judd és Agnes Martin képviseli, a zenében Philip Glass és Steve Reich monoton, meditatív motívumai, az irodalomban pedig Hemingway vagy Raymond Carver szikár stílusa.
A minimalizmus azonban nem áll meg itt: jelen van a kommunikációban is, ahol a rövid, sallangmentes mondatok számítanak erénynek. Megjelenik a digitális világban, ahol az online detox, a kevesebb képernyőidő és a tudatos közösségimédia-használat jelenti a kulcsot. Érzelmi és kapcsolati szinten a mérgező viszonyoktól való eltávolodás, a kisebb, összetartóbb baráti kör és az őszinteség kerül előtérbe. A munka világában a „kevesebbet, de jobban” szemlélet, a monotasking és a Pareto-elv testesíti meg, míg szellemi síkon a meditáció és a gondolkodás egyszerűsítése hívja elő a letisztultság erejét.
Marcuse figyelmeztetése
Herbert Marcuse 1964-es One-Dimensional Man című könyvében arról ír, hogy a modern ember a kapitalista társadalomban „egydimenzióssá” válik, mivel a fogyasztás vágyvezéreltté lesz, és az élet a külsőségek körül kezd forogni.
Az ál-igények (újabb iPhone, státusztárgyak, trendek) lassú magabiztossággal elcsendesítik a valódi szükségleteket (egészség, élelem, biztonság, szeretet, kapcsolatok).
A minimalizmus itt válhat korunk Ariadné fonalává: segít kiszabadulni a fogyasztói spirálból, és visszavezet a valós szükségletekhez. Csakhogy – és itt jön a bökkenő – könnyen átcsúszhat a másik végletbe.
A minimalizmus mint trend
Marie Kondo „spark joy” filozófiája világhírt hozott a minimalizmusnak. „Tartsd meg, ami örömöt okoz, a többit engedd el” – hirdeti a módszer. Ez elsőre vonzó és felszabadító gondolat, mellyel sokan rezonálnak. Ám gyakran nem szakít a fogyasztói logikával, csak más irányba tereli azt. Kidobunk tárgyakat, hogy azonnal másokkal töltsük meg az űrt. Időközben pedig a rendrakás önálló iparággá nőtte ki magát: műsorok, webshopok, könyvek – újabb fogyasztási csapdákkal.
Sokan azonban nem választásból élnek „kevesebbel”, hanem kényszerből. Számukra ez nem trend és nem tudatos döntés, hanem a mindennapi küzdelem következménye: szűkös anyagi lehetőségek, bizonytalanság vagy társadalmi korlátok miatt. Ez a „minimalizmus” viszont már nem felszabadító erőként jelenik meg, hanem a mindennapokat megbéklyózó valóságként. Eközben csendben utat tör magának az elit-luxus minimalizmus, amely inkább a középosztály felső rétegeiben talál otthonra.
És ha a „letisztultság” új státusztárggyá alakul, a minimalizmus is a fogyasztói ipar részévé lesz. Így a fogyasztói spirálból való kiszabadulás helyett egy újabb csapdába esünk: fogyasztói cseberből fogyasztói vederbe.
A pszichológia szemszögéből
Dan Ariely és Jeff Kreisler kutatásai szerint a pénzhez és a vásárláshoz irracionálisan viszonyulunk. Illúziók, érzelmek és torzítások vezérlik mindennapi döntéseinket. Például: túlértékeljük a saját tárgyainkat (tulajdonhatás), mindig másokhoz mérjük a dolgokat (relativitás illúziója), vagy márkák és státuszszimbólumok torzítják az értékítéletünket.
Ezért vásárolunk sokszor többet, mint amire valóban szükségünk van. A minimalizmus éppen ezen illúziók felismerésével és tudatosításával kínál kiutat.
Egy év vásárlás nélkül
Cait Flanders The Year of Less című könyvében egy teljes évig nem vásárolt semmi fölöslegeset. Kísérlete rávilágított arra, hogy a vásárlás sokszor nem szükségletet elégít ki, hanem unalmat vagy stresszt próbál elfedni. Amikor nem azt kérdezte magától: „Akarom-e?”, hanem azt: „Szükségem van-e rá?”, a válaszai gyökeresen más irányba mozdultak el.
Flanders története arra emlékeztet, hogy a minimalizmus nem a szűkösség kultusza, hanem a bőség újradefiniálása. A valódi bőség nem a tárgyak számában mérhető, hanem az idő, a figyelem, a nyugalom, a kapcsolatok és a fejlődés minőségében.
Mit jelent a valódi minimalizmus?
Talán kijelenthetjük, hogy a valódi minimalizmus lényege nem a skandináv kanapékról vagy az Instagram-kompatibilis fehér falakról szól, hanem arról, hogy megszabaduljunk a hamis szükségletektől, és helyettük megtanuljunk a valódiakra koncentrálni. Nem a hiány, hanem a választás szabadsága vezeti. Végső soron a minimalizmus nem arról szól, hogy kevés tárgyunk legyen – hanem arról, hogy több életünk lehessen.
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy embere válogatja. Van, akinek a filléres emlékek jelentenek kincset, míg más számára a hófehér falak és a transzparens tér a gyógyír. A minimalizmus éppen ezért nem szabálykönyv, hanem egy lehetőség, hogy mindenki megtalálja benne a maga szabadságát.
Támogatott tartalom – Hirdetés (X)
Képek forrása: Freepik.com
