Amikor a társas kapcsolatok mérhető értékké és társadalmi erőforrássá alakulnak
A barátságot hagyományosan olyan viszonyként értelmezzük, amely szinte teljesen független a mérhető értékektől. Napjaink társadalmi folyamatai azonban egyre inkább jelzik, hogy ez az értelmezés elmozdulóban van.
Jelenleg kirajzolódni látszik az énközpontúság erősödése, jóllehet ezzel párhuzamosan megfigyelhetők olyan ellenirányú törekvések is, amelyek a közösségi működésformák újraértelmezését célozzák. Ez a tendencia számos értelmezés szerint háttérbe szorítja, illetve átalakítja a korábbi közösségi formákat.
Az elmúlt évtized egyik gyakran dokumentált társadalomtudományi jelenségének éppen az énközpontúság bizonyul. Rögtön az elején említést érdemel Jean Twenge (Increasing Narcissism in Popular Culture, 2012) számítógépes nyelvészeti vizsgálata, az úgynevezett „nyelvi nárcizmus” jelensége kapcsán. Twenge és munkatársai az 1900-as évektől napjainkig több millió digitalizált könyvet elemeztek. Az eredmények szerint az európai és az amerikai irodalomban jelentős csökkenés mutatkozott a közösségi fogalmak használata terén. Míg az olyan kifejezések, mint a „kedvesség”, a „kötelesség” vagy éppen a „mi” visszaszorultak, addig az „én”, az „enyém”, a „különleges” és az „egyedi” szavak használata jelentősen megnőtt. Ez önmagában még nem tekinthető egyértelmű bizonyítéknak az énközpontúság növekedésére, inkább annak egyik lehetséges nyelvi mutatója, amely más társadalmi jelenségekkel együtt értelmezhető.
A „mi” porosodik, az „én” reflektorfénybe kerül?
A témában a Harvard Egyetem egyik neves professzora, Robert Putnam (Bowling Alone, 2000) is elmélyült. Hosszabb időszak adatait elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a barátság bizonyos formái lassan elveszíthetik hagyományos közösségi kereteiket, és egyre inkább az egyéni preferenciák szintjére szorulnak vissza. Putnam adatai szerint csökkent az érdeklődés a klubok, különféle közösségek és szervezetek iránt, miközben új, gyakran lazábban szerveződő társulási formák jelentek meg. Híressé vált metaforája, az „egyedül tekézés” azt tükrözi, hogy a csapatban sportolás háttérbe szorul: ma is tekéznek az emberek, csakhogy inkább egyedül.
A fent említett tanulmányokból fény derül arra, hogy századunk egyre erőteljesebbnek tűnő énközpontú kulturális mintázatai, ezen belül pedig a híres-hírhedt brandépítés jelensége bizonyos esetekben megingathatják a barátság hagyományos jellegét – különösen az önátadás és a „közös sors” korábban meghatározó mivoltát. Ezek a hatások az egyéni aspektusok mellett szociológiai nézőpontból is figyelemre méltóak.
A barát „tartozékká” tompul?
Ki ne ismerné a „madarat tolláról, embert barátjáról” közmondást? Ám arról kevesebb szó esik, hogy ma már a baráti kapcsolatok felemelő, már-már testvéri köteléke sok esetben a brandépítés eszközévé, az imázs részévé válhat.
Nézzünk egy szemléletes példát. Sokan ismerik és méltán kedvelik a Black Mirror (Fekete tükör) című sorozatot. Bár első pillantásra sokan technológiai tárgyú szériának neveznék, közelebbről megvizsgálva inkább morális-társadalmi diagnózisként működik. A technológia itt nagyítóként szolgál: felnagyítja a már eleve létező társadalmi mintázatokat és kapcsolatokat. Charlie Brooker, a sorozat alkotója több ízben is hangsúlyozta: ezek a történetek nem tekinthetők egyszerű spekulatív gondolatoknak, sokkal inkább a jelen tendenciáinak végiggondolásaként értelmezhetők.
A technológia nem új erkölcsöt hoz létre, hanem radikalizálja a már meglévőt – gondoljunk itt példaként a kontrolligényre, a félelemre, a hatalomvágyra vagy épp a hiúságra. Miért éppen „fekete tükör”? – kérdezhetnénk. A cím nem is annyira absztrakt: a „fekete tükör” a kikapcsolt képernyőre, tabletre vagy telefonra utal, amelynek sötét felületén az ember önmagára néz vissza.
A sorozat számos további kérdést is felvet, itt azonban visszakanyarodunk az eredeti témánkhoz, és azt a részt emeljük ki, amelyben a barátság különös megvilágításba kerül.
A barátság „fekete tükre”
A Black Mirror Nosedive epizódjában egy olyan helyzet rajzolódik ki, amelyben az egyén (jelen esetben Lacie Pound karakterén keresztül) folyamatos készenléti állapotban igyekszik online tetszéseket nyerni a társadalmi státusz érdekében. Ez a tetszési index kiváló kiindulópontja annak, hogy végigkövessük és a magunk szemszögéből végiggondoljuk, mi történhet egy barátsággal, ha a társas kapcsolatok kvantifikált (mennyiségileg meghatározott) tőkévé formálódnak. A válasz ebben a megközelítésben viszonylag egyértelmű: a barátság könnyen instrumentalizálódhat (eszközzé formálódik).
Mert mi is történik? A kapcsolatok – a lájkok, követők és azok presztízse, valamint az értékelések mentén – látható és mérhető értéket termelnek. Mitől válik a barátság eszközzé? Azáltal, hogy erőforrássá válik, szűrőként kezd működni (lásd: ki emel ki és ki húz le a rangsorban?), valamint befektetéssé alakul: kivel érdemes mutatkozni, „látszani”? A barát ebben a látszat-játszmában könnyen brand-eszközzé válik.
Lavina vagy dominó?
A kérdés – lavinaszerű sodródásról vagy egymásra épülő dominóhatásról van-e szó – a ranglétrán, a presztízs-piramison való előrehaladás során válik láthatóvá.
Az előrehaladás érdekében a főszereplő szüntelen öncenzúra állapotába kényszerül, hiszen a jó pontok érdekében a legkevésbé sem mindegy, hogy mit mondhat. A kapcsolatokat erősítő, azokat karbantartó udvariasság és a konfliktuskerülés is performansszá (előadássá) válik, ami erősíti a felszínességet. A pozitivitás pedig kényszerré csupaszodik. A barátság őszinte funkciói (mint az őszinteség, a kockázatvállalás vagy a kritika megfogalmazása) ebben a rendszerben akár hátrányt jelentő viselkedésként is megjelenhetnek. Az erőltetett státuszhierarchia-építés során torzul a kölcsönösség, a barátság rangfüggő kapcsolattá válik.
Társadalmi rang – de milyen áron?
A főszereplő végül (szerencsére?) nem jut el a hőn vágyott presztízs-életéhez. Ám út közben belekóstolhat e pozőr lét potenciális pszichológiai következményeibe: az állandó szorongásba, a kapcsolati bizonytalanságba, valamint a folyamatos identitástorzító kérdések sűrűjébe, amelyek így fogalmazódnak meg: „vajon kedvelnek vagy csak hasznos vagyok számukra?” Az egyén ebben a szoros és rideg világban többé nem azt éli, aki valójában, hanem azt, amit benne aktuálisan értékelnek.
A barátság jelentésének átalakulása
Klasszikus értelemben a barátságot gyakran olyan mély jelentéstartalmú jelzőkkel illették, mint az „örök”, „igaz” vagy „szakíthatatlan”. Ezek a kifejezések a kapcsolat erkölcsi alapjait, tartósságát és érdekmentes mivoltát támasztották alá. Amennyiben a régi és modern barátság-szempontokat vizsgáljuk, végigkövethetjük e kapcsolat alapvető funkcióinak módosulását. A korábban „sorsközösséget”, gazdasági, politikai és fizikai védelmet, gyakran pedig a „másik énem a bajban” jelentést hordozó barátságok a modern korban más formában jelennek meg.
Ma sok esetben az önkifejezés, a szórakozás és az „én-projekt” egyik támpillérévé válik a baráti kapcsolat, bár más kontextusokban továbbra is megőrzi korábbi funkcióit.
Amennyiben a barátságok a minőségi emberi kapcsolatból átlépnek a tranzakció és a teljesítményalapú verseny területére, könnyen a piaci logika szerint működő, befektetés–megtérülés alapú viszonyokká alakulhatnak.
Nem minden barátság válik elkerülhetetlenül eszközzé. Vannak tudatosan épített, őszinte kapcsolatok. Ezek azonban sok esetben már nem magától értetődően jönnek létre, hanem döntések, határkijelölések és gyakran a domináns társadalmi mintázatokkal szembeni ellenállás eredményeként.
Ebben a fénytörésben a barátság már nem adottságként jelenik meg, hanem olyanként, amelynek értéke és helye folyamatosan újrarendeződik a társadalmi viszonyrendszerben.
gybm.
Képek forrása: www.freepik.com
