Korokon és kultúrákon átívelő betegség-megközelítések
Mennyire ismerjük a testünket, avagy kissé filozofikus megközelítésben: önmagunk hordozóját? Ha tudományos górcső alá helyezzük ezt a rendkívül bonyolult szervezetet, csak szuperlatívuszokban beszélhetünk róla. Varázslatos anatómiai struktúra a maga több mint 200 csontjával, 650 izmával, 79 szervével. Komplex mérnöki csoda, tűpontos szerkezet, amit emberi laboratóriumokban még nem sikerült megalkotni – bár akadtak próbálkozások, melyek közül némelyek elrettentőnek, mások egyenesen hátborzongatónak minősültek. Mi történik ebben a fantasztikus élő mikrokozmoszban olyankor, ha a harmónia megtörik vagy megrepedezik? Hogyan viszonyulnak az egyes kultúrák a betegségekhez? Nézzük!
A betegség mint szimbólum, avagy a sértődött lélek felkiáltása
Az orvos, pszichoterapeuta és író Ruediger Dahlke a betegségre szimbólumként tekint. A szent iratok üzenetével rezonálva úgy véli, hogy a betegséget nem csupán gátként, hanem akár fejlődési lehetőségként is felfoghatjuk. A gyógyulás ilyenkor a megértéssel válhat egyenértékűvé.
A megértés folyamatában érdemes a test jelzéseire figyelnünk – és értelmeznünk azokat. A test a szimbólumok (tünetek) által szólít meg, figyelmeztet bennünket; Dahlke szerint ez tulajdonképpen nem más, mint „a sértődött lélek felkiáltása.”
Lexikonszerűen összeállított művéből megtudhatjuk, hogy testünk milyen „kódot”, üzenetet, jelzést küld számunkra, amikor egy-egy egészségügyi probléma felbukkan.
Lássuk például a száj- és fogbetegségek magyarázatát. A szájszárazság esetében a száj testi szinten a befogadás, a kifejezés és a nagykorúság szimbóluma. Tüneti értelemben a lelkiség – elsősorban a női lelkiség – hiányát jelöli, ami gyakran zárkózottsággal, kedvetlenséggel, félelemmel társul. A feloldásban segíthet a „férfias pólus” túlsúlyának felismerése és a női lelkiségre való ráhangolódás.
Az olyan fogbetegségek, mint például a fogínygyulladás vagy a fogínyvérzés, a hiányzó ősbizalommal (fogíny) hozhatók kapcsolatba. Ennek feloldásában – Dahlke szerint – a meditáció, a lelki gyakorlatok és a másokkal való kapcsolódás lehetnek segítségünkre.
Amikor az ember istent játszik / játszott
Történelme során az ember már több ízben megkísérelte létrehozni a csodálatos emberi szervezetet – laboratóriumi körülmények között, mintha csak megteremteni akarná önmagát.
Kísérletei ugyanakkor minden alkalommal kudarcba fulladtak.
Mégis megér egy kisebb „misét” ezen próbálkozások izgalmas, s nem egyszer meghökkentőnek mondható szemléje, amely tudományt, vallást, művészetet és bioetikát egyaránt kísértett.
A homunkulusz: a középkor emberteremtő álma
Elsőként említhetjük a középkori alkímiát és a homunkulusz, azaz a „kis emberke” elképzelését – egyfajta mesterséges, laboratóriumi úton megkreálható ember vízióját.
Akkoriban komolyan hittek abban, hogy megfelelő feltételek mellett az ember maga is válhat emberteremtővé.
Különösen a 16. században élt Paracelsus dédelgette ezt a vágyat. Úgy vélte, hogy ha az emberi spermát egy lezárt lombikban, trágyában, negyven napig melegen tartják, kialakulhat egy emberi forma, amit később „felnevelhetnek” – ez volt a homunkulusz különös hipotézise.
Ma már tudjuk, mindez lehetetlen.
Mégis, e középkori polihisztor groteszk bizakodása nem orvosi, hanem okkult biotechnológiai elgondolás volt – kísérlet az élet princípiumának megragadására.
A 19–20. század kísérletei: az etika határai
A 19–20. század fordulóján már a Paracelsus-féle álom kézzelfoghatóbbá vált.
Megindultak az emlős petesejtekkel és megtermékenyítési folyamatokkal végzett kísérletek, és úgy tűnt: minden adott a mesterséges emberteremtéshez.
Csakhogy hamar megjelent egy akadály, amely azonnal tiltólistára helyezte az emberre vonatkozó kísérleteket: az etika.
A morális aggályok akadályként gördültek útba akkor is, amikor az 1950–60-as években megszületett a klónozás gondolata, a nukleáris transzfer technika előbb békáknál, majd emlősöknél (gondoljunk csak a híres Dollyra, a klónozott bárányra).
A mesterséges megtermékenyítés és a modern határfeszegetés
A 20. század második felében új fénytörésbe kerültek az embrionális kísérletek és a mesterséges megtermékenyítések.
Az emberi reprodukció részben laboratóriumi folyamattá vált – ám nem „emberteremtésről”, még kevésbé „ember-előállításról” volt szó.
1978-ban megszületett az első „lombikbébi”, Louise Brown, és ezzel az ember belépett a saját biológiai sorsának új fejezetébe.
Később az őssejt-kutatás és a CRISPR génszerkesztés – a gének kikapcsolásának és „javításának” technikája – látványosan kitágította a határokat.
Mégis miért akarhat az ember embert teremteni?
Mindezek tükrében okkal merülhet fel a kérdés:
Mi a célja annak, ha az ember egy másik embert próbál „gyártani”?
A hatalom?
A tudás?
Puszta kíváncsiság?
Netán a halhatatlanság?
Talán épp az tesz bennünket különlegessé és misztikussá, hogy az ember nem képes önmagát megalkotni – s ezzel a lehetetlenséggel szembesülve fedezi fel újra és újra saját kivételességét.
Úgy tűnik, miközben az ember a test titkait kutatja, valójában saját határait térképezi fel: újra meg újra szembesül azzal a kérdéssel, hogy mi adhat értelmet a betegségnek?
A folytatásban arra keressük a választ, hogyan közelített a különböző korok és kultúrák embere ehhez a rejtélyhez – tudományként, sorsként vagy jelként.
gybm.
Támogatott tartalom – Hirdetés (X)
Képek forrása: Freepik.com
