„Megérdemlem. Mert jólesik. Mert kijár nekem.”
Ezek a mondatok mindannyiunk fülének ismerősen csengnek. Nap mint nap szembejönnek velünk a reklámokban, a közösségi médiában vagy éppen az önfejlesztő tartalmakban. De vajon hol húzódik a határ a természetes önszeretet és az önimádat között? Mikor csúszunk át a ló túloldalára, amikor már nem építjük, hanem elszigeteljük magunkat a környezetünktől?
Ebben a cikkben annak járunk utána, hogyan lett az „én” kultusza a modern társadalmak egyik központi üzenete – és mi ennek az ára.
Az influenszerkultúra és az önimádat
A közösségi média hősei, az influenszerek milliók példaképeivé váltak. Bár nem minden esetben okoznak kárt, sokan közülük egy idealizált, torz képet közvetítenek a „tökéletes életről”. Ez az életstílus – utazások, luxus, trendi termékek, gyönyörű képek – gyakran irreális elvárásokat állít fel, és önkéntelenül is azt üzeni: „legyél olyan, mint én, és boldog leszel.”
A Psychology Today szakértői szerint ez a fajta online jelenlét a követőkből rajongókat formál, akik nemcsak a termékeket, de az influenszer személyiségét, gondolkodásmódját is mintának tekintik. Pedig a kulisszák mögött sokszor kiégés, szorongás, önazonosság-hiány és mentális problémák lapulnak – amiről egyre több őszinte vallomás szól a digitális térben.
Az önimádat pszichológiája
Az önmegvalósítás igénye természetes része az emberi életnek – gondoljunk csak C.G. Jung Selbst-elméletére, amely szerint mindannyian a teljesség felé tartunk.
Csakhogy az önmegvalósítás és az önimádat között hatalmas a különbség. Az önimádat során az ember saját magát helyezi minden fölé, kizárólag a saját vágyainak, céljainak, kényelmének rendel alá mindent. Ez nem a közösségi szellem, nem az együttműködés, hanem az én univerzumának megteremtése.
Christopher Lasch társadalomkritikus már a 20. század végén rámutatott: a modern ember, különösen a bizonytalan időkben, hajlamos az „énre” építeni identitását, figyelmét, céljait. A közösség, a történelem folyása, a múlt és a jövő iránt érzett felelősség háttérbe szorul – helyette az itt és most, a pillanat élvezete kerül előtérbe.
De tényleg baj az, ha önmagunkra figyelünk?
Melody Wilding viselkedéskutató szerint mindannyian hordozunk nárcisztikus vonásokat – ez önmagában nem patológia, hanem természetes emberi igény a megerősítésre, elismerésre. A probléma ott kezdődik, ha az énközpontúság szélsőségessé válik, és már nem marad tér az empátiának, a közösségi gondolkodásnak, a „nagyobb egész” megértésének.
Az egyéniség és a személyiség között meghúzódó finom határokat C.G. Jung „persona” fogalma segít megérteni: társadalmi szerepeink, címkéink, viselkedési mintáink gyakran elfedik valódi énünket, de ugyanígy segítenek kapcsolódni a világhoz. Ha ezt elveszítjük, és kizárólag a saját örömünkre, előnyünkre fókuszálunk, bezárul a világ.
Záró gondolat
Az önszeretet fontos. Sőt, elengedhetetlen.
De az önimádat – amely már kizárja a másik embert, a közösséget, a jövőt, az együttműködést – zsákutca.
A boldogság nem az én köré épített szigeteken születik, hanem ott, ahol a saját vágyaink mellett helyet adunk mások vágyainak, a közös céloknak és a valódi, emberi kapcsolatoknak is.
A valódi fejlődés nem abban áll, hogy tökéletes képet mutatunk magunkról a külvilág felé, hanem abban, hogy felismerjük saját hiányainkat, és megtanuljuk, hogyan tudjuk azokat úgy betölteni, hogy közben építjük, nem romboljuk a világot magunk körül.
gybm.
Képek forrása: Freepik.com
